Egy

1.

Hope szemszöge
- Ez egy lövés volt -

Már vagy legalább fél órája várok egy elhagyatott üzlet előtt Monára. Persze az idő múlásával kapcsolatban csakis ösztöneimre hagyatkozhatok, fogalmam sincs, valójában mennyit ácsorgok egyedül a járdán. Annyi viszont biztos, hogy maximum 5 percről volt szó, és ez már jóval több annál. Nem tudom hol lehet már, azt mondta siet. Aggódom. 
Tágra nyílt szemekkel nézek körül a kihalt utcán, és minden egyes gyanús zajra vagy mozzanatra odakapom a tekintetemet. Az utóbbi időben volt időm tökéletesíteni a figyelőképességem. 
Idegesen tekergetem a hajam, miközben azon agyalok, hogy hamarosan utána kellene mennem, amikor hirtelen egy kéz tapasztja be a számat.

- Shh. Csak én vagyok az. - Hallgattat el egy ismerős hang, mielőtt felsikoltanék. Szívem vadul lüktet, kétségkívül visítoznék, ha nem fogná be továbbra is a számat. Túlzottan jól ismer, így tudja, mennyire ijedős és sajnos, beszari vagyok. Főleg mostanság...

Miután sikerül lenyugodnom és némiképp visszanyernem önuralmam, lefejtem kezét számról, és lassan felé fordulok. Belenézek unokatestvérem sötét, őszinte, de egyben titokzatos szemeibe, amik már véglegesen is eloszlatják minden félelmem. Mona amellett, hogy rokonom, egyben legjobb barátnőm is, sőt, mindig is példaképem volt. Már kisgyerekkorunk óta szakadatlanul csodáltam őt bátorságáért és bevállalósáságáért. A köztünk lévő 4 év korkülönbségnek köszönhetően, mindig róla vettem a példát, habár merő ellentétei vagyunk egymásnak. Ő erős, én gyenge vagyok. Ő vakmerő, én bújós vagyok. Ő ragadozó, én pedig a préda vagyok. 
Még most is csodaszép. Gyönyörű gesztenyebarna haja már megnőtt az eredeti vad stílusához képest, most már vállát cirógatja, hosszú szempilláival keretezett barna szemeivel pedig arcomat fürkészi.

- Jól vagyok. - Suttogom neki. Valószínűleg erre várt, mivel bólint egyet és elkezd kutakodni táskájában. - Na találtál valamit? - Kérdem, bár a válasz nyilvánvaló, mégis szeretném terelni a figyelmet gyengeségemről.

- Persze, úgy ismersz mint aki nem tudja megszerezni amit akar? - Kérdi egy cinkos mosollyal. - Ja és szereztem csokit is. - Büszkélkedik.

- Nem mondod! Istenem, milyen régen ettem már csokit. - Lelkesedem rögtön, hisz ez tényleg így van. Még a nyál is összefut számban az édesség gondolatára. Szinte már nem is emlékszem az ízére, olyan rég volt, hogy utoljára ettem. Mostanában csak a valóban szükséges cuccokat szerezzük be, Mona szerint nincs se szükségünk, se időnk az ilyen felesleges dolgok kutatására. Lehet, hogy neki nincs, de én valójában nagyon örülök neki, amikor alkalmanként mégis csempész nekem valami kis finomságot. 

- Na majd vacsi után megesszük, de menjünk, már kezd besötétedni. - Kémleli a házak mögött eltűnő napot, és az utolsó napsugarakat, amelyeket gyanús árnyékok követnek.

Én csak bólintok és követem is őt "otthonunk" felé.

Mire megérkezünk az aprócska, számomra érzelmileg jelentéktelen házhoz, odakint már teljesen besötétedik. Gyorsan bezárom az ablakokat, ajtókat, Mona pedig közben tálalja a vacsorát, azaz 2 konzervet, amiről valójában fogalmunk sincs, hogy mi, mivel lekopott róluk a címke. Már rég nem törődöm az ilyen dolgokkal, örülök, ha  egyáltalán van mit ennem. 
Persze ígéretéhez híven az ismeretlen cucc után megesszük a csokit is, így kiderül, hogy emlékezetem nem hazudott. Még mindig isteni! 
- Apró örömök az életben... - Dörmögöm orrom alatt, mire a lány felkapja pillantását és egyenesen szemeimbe néz.
- Ennél többet tudod jól, hogy én sem tehetek. - Feleli hangjában talán némi megvetéssel. 
Az igazat megvallva az ilyen megjegyzései egy kicsit mindig szíven döfnek, mert még ha sokszor nem is mondom ki, de valójában mérhetetlenül hálás vagyok neki azért amit tesz. És tudom, hogy legfőképp miattam teszi. Mert én képtelen vagyok rá. 
- Én csak arra gondoltam, hogy esetleg... Máshol is körülnézhetnénk..
- Hope.. - Szól közbe, de ez alkalommal nem hagyom annyiban. 
- Nem, Mona, csak gondolj bele! Már több hónapja itt élünk. Előbb vagy utóbb már ennyi sem marad. - Emelem meg az immáron már üres konzerves dobozt. 
- Ezen ráérünk majd akkor aggódni. - Áll fel nagy lendülettel, amelynek következtében széke hangos puffanással hátra is borul. A zajra összerezzenek és lesütöm pillantásom. Azt hiszem ezennel ennek a beszélgetésnek is vége...

Néma csendben pakolunk el, majd miután elmosogattunk és ismét ellenőriztük a nyílászárókat, elvonulunk. Mona elővesz a táskájából valami ősöreg, gyűrött könyvet, én pedig nyakláncomat szorongatva, gondolataimba merülve bámulom a plafont. Mint minden áldó nap. Ugyanaz a monoton, unalmas és fárasztó rutin, minden egyes rohadt nap. De ezért sem panaszkodom, örülök, hogy egyáltalán élek.
Már épp bújnék be a csábító, melegnek ígérkező takaró alá, amikor meghallok egy hangos puffanást, kintről.

Persze Mona is hallotta, így takaróját ledobva gyorsan felül és ő is elkezd hallgatózni.

- Ez egy lövés volt Mona. - Motyogom rémülten, miközben tudatosul bennem, hogy mi is volt ez a zaj.

- Nem, biztosan nem... Csak valamelyik szerencsétlen feldöntött valamit vagy ilyesmi. - Legyint egyet, miközben lassan visszafekszik az ágyba. Túl régóta ismerem, így látom arcán, hogy ezt még ő sem veszi be. 

- Nem. Szerintem van kint valaki. Lehet bajba került. Segítenünk kell neki. - Pattanok fel, majd rohanok az ajtóhoz, és remegő kezekkel kezdek el babrálni a zárral.

- Hope megőrültél? Felejtsd el! Nem megyünk ki! - Tudatosul Monában, hogy mire is készülök, így elkezd felém futni, de már késő. Kitárom az ajtót és megérezve a hideg levegőt, pulcsimat összehúzva magamon kezdek el rohanni az utcán lefelé. 
Nem tudom mi ütött belém, talán csak kétségbeesve szeretném hinni, hogy ha egyszer mi is bajba kerülnénk, valaki mindent félretéve rohanna a segítségünkre. Vagy egyszerűen csak szabadulnom kell erről a helyről. Meglehet, hogy mindkettő egyszerre.

Ekkor még egyszer hallom a fegyverdördülést. Már biztos vagyok benne, hogy ez az, és hogy jó irányba tartok. Leérek az utca végére, és a saroknál kilesek. Először nem is tűnik fel semmi szokatlan, aztán meglátom őket nem is messze, az egyik háznál. Az rögtön leesik, hogy nincsenek bajban, és, hogy nem szorulnak a segítségemre, de akkor mit is csinálnak pontosan? 
Három srácot látok, akik hangosan káromkodva próbálnak bejutni egy házba. Szemöldökráncolva figyelem a jelenetet. Nem értem, hogy miért lövöldöznek. Most komolyan arra pazarolják a töltényt, hogy... Feltörjenek egy zárat? Ezeknek elment az eszük? Arról nem is beszélve, hogy ha ezt így folytatják, hamarosan az összes rohadék itt fog tobzódni...

Most oda kellene mennem, szólni nekik, hogy fejezzék be, vagy mi? Végül is így előbb-utóbb a mi nyakunkba is ugyanúgy bajt hoznak, mivel pár házzal arrébb szálltunk meg... Vagy csak azért szeretnék beszélni velük, mert már ezer éve volt, hogy utoljára beszéltem normális emberrel? Persze Monát leszámítva, bár nem tudom őt mennyire lehet normálisnak nevezni.

Ekkor azonban már nincs időm tovább gondolkodni, valaki megragad hátulról és elkezd ráncigálni. 
Egy pillanat alatt lepereg előttem az egész életem...