Kettő

2.

Mona szemszöge
- "Konkrétan csak megmentettelek" -

Lassan kocogok Hope után, nem aggódom, amíg látom. Tudom, hogy amúgy sem merne egyedül odamenni, ha valóban valami lövöldözés lenne, ahhoz túlságosan is tart az ilyenektől. Így arra számítok, hogy hamarosan utolérem. Szépen lassan át is váltok sétálásra, amikor látom, hogy megáll az utcasarkon, és nézelődik. 
Már épp oda akarnék neki kiabálni, amikor egyszer csak megragadja valaki a kezét, és elkezdi húzni a sötétségbe. 
A szemeim elkerekednek a döbbenettől, és a félelemtől legszívesebben felüvöltenék, de tudom, hogy úgy csak még nagyobb bajt okoznék. Teljes erőmből kezdek el rohanni feléjük, nem törődve azzal, hogy tüdőm pár méter megtétele után, körülbelül ki akar szabadulni, úgy perzsel. Ha Hope-nak akármi baja is esik, azt az életben nem bocsátom meg magamnak. Az én hibám lesz. 
Futás közben kitörlöm szememből ostoba könnycseppjeimet, amelyek elhomályosítják látásomat. 

Amikor megérkezem arra a pontra, ahol legutóbb láttam, neki már hűlt helye van. Hangosan és szaporán veszem a levegőt, miközben igyekszem nem pánikrohamot kapni. Egy helyben toporzékolok, majd rájövök  hogy ezzel valószínűleg semmit nem érek el.

Bele sem gondolva, hogy mi várhat bent, berontok a legközelebbi házba és őrült módjára kezdek kutatni a lány után. Hangosan zihálok, amikor sorban pásztázom át a szobákat, de semmi. Hol lehet? Muszáj megtalálnom! Mondogatom magamban kétségbeesetten, amikor kirohanok az épületből és már épp a következőt céloznám be, mikor meghallok valamit. Egy halk suttogást. Valójában magam sem értem, hogy voltaképpen hogyan is érzékelem az apró neszt, mivel lihegésem és fülemben doboló pulzusom elnyomnak minden mást. Azonban ezt mégis meghallom.

A hang irányába lopózom, aztán amikor a sarokra érek meg is pillantom őket. Egy fiatal fiú fogja be Hope száját, miközben valamit magyaráz neki. Aztán miután Hope bólogat, elengedi és hátrál is egy lépést. Résnyire összehúzott szemmel nézem a jelenetet, majd tekintetem egy pillanat erejéig elszakítom róluk, amíg valami fegyvert keresek. Jobb ötlet híján felkapom a hozzám legközelebb eső dolgot, ami nem más, mint egy fadarab. Jobb mint a semmi. 
Nincs vesztegetni való időm, nem tudhatom, hogy mit tervezget a srác abban a kis szőke fejében, ezért közelebb lopózom. Bár nem úgy néz ki, mintha bántani akarná barátnőmet, a biztonság kedvéért mögé settenkedem. Amikor már teljesen a fiú látóterén kívülre esem, gyorsan és nesztelenül megközelítem. Hope megpillant és elkezdi rázni a fejét, hogy ne csináljak semmi hülyeséget. Erre a srác is megpördül tengelye körül és hárítja a felé intézett ütést.
- Jézusom, megvesztél? - Rázza meg fájdalmasan kezét, amit sikerült eltalálnom.
- Engedd el. - Morgom olyan hangon, amitől kicsit talán még én is frászt kapok. 
- Nyugi Mona, nem bántott. - Lép az értetlen srác mellé hugim. Én továbbra is a fiúra szegezem "fegyverem", miközben másik kezemmel magam mellé invitálom Hope-ot. 
- Menjünk. - Nézek még mindig egyenesen a srác csodálkozó kék szemeibe. 
- Ne, várj már! - Megfogom kezét és elkezdem húzni. - A rohadt életbe! Rakd már le azt a botot, és figyelj már rám egy kicsit. - Rántja ki kezét szorításomból, mire egy pillanatra elvesztem az uralmat és meglepetten pislogok rá, a hirtelen hangulatváltozása miatt. Ez nem jellemző rá. - Mondom rakd le. - Mondja erélyesen az ág felé bökve, amit én végül le is ejtek a földre. Azt hiszem túlzottan megszeppentem ahhoz, hogy most ellent tudjak mondani neki. - Esküszöm olyan vagy mint egy állat. - Néz rám bosszúsan. - És ezt ne vedd bóknak, kérlek.

- Tudod te hogy megijedtem? Azt hittem elkaptak! A rohadt életbe!  - Kezdem halkan, majd a mondat végére talán sikerül észhez térnem és megtalálnom önmagam. 

- Először én is azt hittem... - Nevet fel egy rövid időre, kissé megenyhülve. - De nyugi, minden rendben. Ő csak... Nem is tudom... - Néz rá furcsán a fiúra, aki keresztbe font karral és összehúzott szemöldökkel bámul ránk. Azaz rám. 

- Én csak épp el akartam magyarázni, hogy miért rántottalak be, amikor megjelent a kedves társad és majdnem agyonütött. De ha már így szóba került, konkrétan csak megmentettelek, mielőtt valami hülyeséget csináltál volna. - Mondja, értetlenkedve fejrázva.

- Már nem azért, de ti lövöldöztök a menedékhelyünk közelében, az éjszaka közepén, nem értem, hogy ő, - Mutatok itt Hope-ra. - Mégis mi a fenét tudott volna csinálni... - Reagálok rá rögtön, felháborodottan, elviselve a fiú rideg tekintetét.

- Nem tudtuk, hogy van errefelé valaki. Basszus, már azt sem tudom, mikor láttunk utoljára élő embert. - Ráncolja a szemöldökét a srác. Most, hogy így jobban megnézem, valójában elég megviseltnek tűnik. A szeme alatti karikák arról tanúskodnak, hogy ő sem alszik a legjobban mostanság, kócos szökés-barnás haja, amire kétségkívül ráférne már egy nyírás, az ég felé mered, nagy kék szemeivel pedig még mindig számomra értelmezhetetlen módon vizsgálgat minket. 

- De akkor is tudhatnátok, hogy a zaj vonzza őket. Ha le akartatok telepedni, akkor minek lövöldöztetek? - Száll be Hope is, egy másik tábort képviselve. Aranyosan, gondolkozva fordul a srác felé, az én egybőli vádaskodásommal ellentétben. Valójában ez egy jó kérdés, ebben én sem tudok felfedezni egy fikarcnyi logikát sem.

- Nem akarunk letelepedni. Csak kaját keresünk, aztán megyünk is tovább.

- A picsába! - Háborodok fel ismét. - Lefogadnám, hogy most az összes környéken bolyongót sikerült idevonzanotok.

- Ne haragudjatok. Mondom, hogy nem tudtuk, hogy itt tartózkodtok a környéken... - Túr bele idegesen hajába.

- Már lényegtelen. - Mondja halkan Hope. 
Én kevésbé vagyok elnéző, de inkább annyiban hagyom a dolgot, felesleges időpocsékolásnak látom ezt a vitát. Már ennyi időt is kár volt elfecsérelni rá, ilyen messze a háztól.

- Gyere, menjünk gyorsan vissza, mielőtt...

- Niall! - Hallom meg ekkor egy másik okostojás kiáltását. - Menjünk, jön egy horda, sietnünk kell.

- Hope, gyere. - Ragadom meg a lány kezét, és gyorsan elkezdem magam után húzni. Azonban már késő. Az utcán özönlenek le azok az ocsmány dögök, akik egyenesen felénk tartanak. Gyorsan visszahúzódunk a sarok mögé. Agyam rögtön azon kattog, hogy mégis mitévők legyünk. Gyorsan kipillantok még egyszer. Rengetegen vannak, lehetetlenség lenne itt átjutni. 

- Kérlek segíts, nem hagyhatsz minket így itt! Legalább csak a városból vigyetek ki minket! - Szólal meg ekkor a mellettem ácsorgó lány. Nyilván neki is leesett, hogy reménytelen lenne a visszajutás, hisz minimum ötvenen vonulnak felénk. 
- Ti hoztátok ránk a bajt, köteles vagy segíteni! - Üvöltöm, amikor a srác már épp készülne elrohanni. Normál esetben soha senkinek nem könyörögnék, de most ránézve Hope-ra, mást nem tudok tenni. Félretéve egómat, rávetemedek erre is. 
Erre a fiú tétovázva ránk pillant, aztán egy hangos káromkodást követve mondja, hogy kövessük.

Amikor odaérünk a kisebb csoporthoz, azok először csodálkozva pislognak ránk, aztán érdeklődve a srácra tekintenek.

- Ajj, hosszú... - Legyint egyet a csávó, remélve, hogy ezzel el is intézheti az egészet.

- Annyira azért nem. - Szólal fel Hope. - Eddig itt laktunk a közelben. Hála nektek most már nem tudunk. Annyival tartoztok nekünk, hogy kivisztek innen minket.

- Jó, rendben, legyen. Gyertek, csak menjünk már, mert egyre többen lesznek. - Sóhajt fel a legmegbízhatóbbnak tűnő idősebb figura, aki el is indul az egyik irányba. Mi követjük, persze én azért közben óvatosan figyelem a többi túlélő minden egyes mozdulatát, nehogy valami hülyeséget támadjon kedvük csinálni. 
Végigrohanunk az utcán, és már kezdenék is reménykedni, hogy talán élve kijutunk innen, amikor megpillantom az első élőholtat felbukkanni a kereszteződés végén. Patt helyzet, csapdába kerültünk.