Hat

6.

Hope szemszöge
- Talpra kell állnom. -

Gyorsan leguggolok, mikor meglátom a felkelő napsugarakat megcsillanni szeretett ékköves medálomon, mely egy ezüst nyakláncra van felfűzve. Tenyerembe veszem az apró tárgyat majd miután ismét felegyenesedem rögtön zsebem mélyébe is süllyesztem. 
Ha már itt vagyok, nem megyek el a többi cuccunk nélkül sem, gondolom. Így jó pár dolgot Mona holmijai, valamint az én ruháim közül egy hátizsákba gyömöszölök. 

Pont pólóimat tuszkolom a már így is enyhén túlzsúfolt táskába, amikor meghallom az ismerős szuszogást a hátam mögül. 

Hirtelen lefagyok. Wren jut eszembe. Szinte érzem leheletét a tarkómon, ahogy közelebb hajolt, hogy... Megharaphasson. Amikor megfordulok egy ugyanolyan vágyakozó szempárba nézek bele, mint amilyen akkor az övé volt. Csak sajnos az a tekintet nem azt a fajta romantikus vágyakozást tükrözte, aminek még esetleg örültem is volna. Hanem rám éhezett. A húsomra.

Kővé dermedve állok egy helyben. Nem bírok mozdulni, végtagjaimra mintha mázsás súlyokat akasztanának, nem akarnak nekem engedelmeskedni. A félelem teljesen megbénít. Érzem, hogy pulzusom máris az egekbe szökken, kapkodva veszem a levegőt. 
Transzos állapotomnak a halott pasas előreszökkenése vet véget. Nem is tudom mire számítottam, várható volt, hogy ez fog következni, de így is meglepetésként ér, ezért felsikítok, miközben fogalmam sincs hogyan, sikerül magamat még épp időben oldalra vetnem. Egész testemet átjárja az adrenalin édes, bizsergető érzése, ezért már nem tétovázom, hamar felpattanok. Félelmemet hirtelen felváltja a düh. 
Dühös vagyok a Világra, dühös vagyok a hülye élőholtakra, és rohadtul dühös vagyok magamra. 
Nem lehetek már folyton ilyen kis nyámnyila, meg kell tanulnom küzdeni az életemért! Talán csak most tudatosul bennem igazán, amikor egyedül vagyok és csakis magamra számíthatok, hogy eddig mindig Mona mentett ki a szarból. Már persze amikor ilyen helyzet adódott. 
Eddig, bármilyen hihetetlen is, én sosem öltem csattogtatót. És tekintve, hogy szinte sosem mozdultunk ki a házból, nem is nagyon lett volna alkalmam gyakorolni a "hősködést". 
Talpra kell állnom. Nem számíthatok már folyton egy segítő kézre. Felnőttem.

Még időben kitérek az élőhalott útjából és elkezdek futni a hátsó ajtó felé, ahol... Egy újabb ocsmányságba ütközöm. Próbálom agyam átállítani a 'csak meghúzódom' üzemmód helyett a 'túlélő' üzemmódra, azaz megpróbálom Mona szemén keresztül nézni a dolgokat. Azt hiszem erre egy kicsivel több időre lenne szükségem, de a túlélést szem előtt tartva, idegesen megragadom az első utamba kerülő tárgyat, ami nem mellesleg egy szék, és hozzávágom. 
Semmi nem történik. A filmekben ez nem egészen így szokott kinézni... 
Azt hiszem, én nem vagyok elég erős ahhoz, hogy kárt tegyek benne. De Mona most nincs itt. Ő erős. Muszáj lesz megtennem nekem. 
Ha már az a kérdés, hogy ki végez kivel, legyek már én a győztes... 

Megpróbálom kitörni a szék lábát egy újabb szerencsétlen próbálkozással. Semmi. Harmadszorra azonban végre sikerül. És ezután figyelmem már 100%-ban csak az undorító, rothadó alakra összpontosul, aki egyre közelít felém. Kitartom a széklábat, és amikor már elég közel jár beledöföm. Egyenesen a fejébe, mivel tudom, hogy csak úgy lehet végezni velük, ha az agyukban kárt teszek. 
Furcsa mód nem érzek semmiféle megrökönyödést, vagy sajnálatot. Talán azért, mert már régóta nem vagyok képes emberként tekinteni ezekre a lényekre...

Aztán szép lassan kihúzom rögtönzött karómat a fejéből, és ekkor... Az eddig is halott, halott férfi teste rám zuhan, így a földhöz passzírozódom. Mivel nem tudok megmozdulni sem, így csak nagyokat pislogok, és várom a segítséget, ami hamarosan jön is, Liam képében. 

Komolyan fel kellene venni azt az arcot amit vág, mikor meglát. Hogy őszinte legyek, elég aranyos. Zihálva fékez be a kanyar után, majd amikor megpillant szemei nagyra nyílnak a rémülettől. 

- Úristen! - Rohan oda hozzám, a futástól kipirosodva, lihegve. Persze első dolga az, hogy lelöködi rólam ezt a mamlaszt, utána pedig óvatosan felállít és tetőtől talpig alaposan végigmér. Tekintete végül megállapodik alkaromon. Követem pillantását, és a csuklómon lévő hatalmas horzsolásra pislogok. Ó igen.

- Nem harapott meg. - Nyugtatom meg azonnal. - Ez csak a szék volt. - Mutatok hátam mögé az összetört darabra. Értetlenül és kíváncsian pillant rám. Valószínűleg még mindig nem érti egészen. - Végeztem vele. - Mondom büszkén. Megöltem az első zombimat, azért ez mégiscsak nagy szó, nem? - Széttörtem a széket, kiszedtem a lábát, és beleszúrtam a fejébe. - Erre elismerően bólogat, majd az ajtóra pillant, és elkezd lökdösni az ellenkező irányba.

- Ügyes vagy, de azt hiszem ideje lenne mennünk... - Látom, hogy még mindig az ajtót vizslatja, így nem bírok ellenállni, megfordulok. 

Na igen, ekkor jön az a rész, hogy... Futááááás!