Négy

4.

Zayn szemszöge
- Csupán egy pillanat kellett, hogy felbomoljon az egész rendszer -

Ilyen még sosem fordult elő velünk. Mindig együtt dolgoztunk, figyeltünk a másikra.
Csak most jött Niall a két lánnyal és csupán egy pillanat kellett, hogy felbomoljon az egész rendszer...

Amióta a többiek elaludtak csendben üldögélek Mona mellett, és gondolataimba merülve a horizontot pásztázom. Persze nem látok semmit a sötétségen kívül...

- És amúgy... Ő a húgod? - Kérdem végül megtörve a ránk telepedett kínos csendet, állammal az ölében fejét nyugtató másik lányra bökve. Ő feszesen egy csöppet megmozdítja felém fejét, és mintha nehezére esne, de végül  válaszol.

- Unokatestvérem. - Mondja halkan, figyelve nehogy felébressze... Hope-ot. Jut eszembe a lány neve.

- Értem. És mindig is ilyen jóban voltatok, vagy csak... - Inkább nem fejezem be a mondatot, mert az igazság még mindig fáj. „...Vagy csak mióta kitört a zombi apokalipszis?” Hangzana kérdésem második fele.

- Együtt nőttünk fel.. - Motyogja orra alatt, miközben mereven előre bámul. Látom rajta, hogy nem igazán találtam beszédes kedvében, és valljuk be, én sem vagyok valami szószátyár, viszont nem tehetek róla, de jelenleg kíváncsiságom és álmosságom felüluralkodik jó modoromon,  így nem hagyom szó nélkül.

- És ti hogy tudtátok meg ezt az egészet? - Érdeklődöm tovább, mivel elég régóta nem találkoztunk túlélőkkel. A lány sóhajt egy nagyot, megforgatja szemeit, de végül mintha megadná magát, rám pillant. Szemei fáradtan csillognak.

- Pont Hope-éknál vendégeskedtem, úgy volt, hogy ott töltöm a hétvégét. Hope akkor töltötte be a tizennyolcat, szóval ünnepelni szándékoztunk. Épp készülődtünk, amikor Wren, Hope barátja megjött. Elég furcsán viselkedett, meg arról magyarázott, hogy valaki megtámadta az utcán, de igazából ezen először csak egy jót röhögtünk, nem is nagyon vettük komolyan. Aztán estére már nagyon szarul nézett ki, belázasodott, rázta a hideg meg ilyenek, ezért Hope hazakísérte, nem akarta, hogy egyedül legyen otthon, én meg megígértem, hogy majd később beugrom érte. És pont jókor mentem, mert addigra Wren... Szóval, Hope elmesélése alapján ő azt hitte, hogy barátja végre el tudott aludni, így ő addig kiment a konyhába készíteni valami teát, vagy már nem is tudom, és egyszer csak ott állt mögötte a srác, és megtámadta. Először azt hittem, hogy csak hülyéskednek, vagy valami, aztán láttam Wren tekintetét és... Megfogtam Hope kezét és magam után rángattam. Ő szinte sokkos állapotban volt,  mindenképpen vissza akart menni a sráchoz, én azonban megtiltottam neki, habár fogalmam sem volt róla, hogy mi folyik itt. Visszamentünk Hope-ékhoz, ekkor már nem volt otthon senki, később kiderült, evakuálás volt. Tehát így maradtunk ketten. Aztán később felhívott minket Hope anyukája, hogy maradjunk otthon, nemsokára jönnek értünk is és elvisznek valami biztonságos helyre. Hope anyukája egyébként ápolónő volt, tehát tudott a helyzetről, és figyelmeztetett minket, hogy amíg oda nem érnek értünk, senkit ne engedjünk be és ne menjünk sehova, csak annyit mondott, hogy van ez az új járvány, ami megőrjíti az embereket. Persze a felmentő seregre azóta is várhatnánk... Ebből kifolyólag a többire szépen lassan kellett rájönnünk, magunktól... - Tekintetén látom, hogy messze jár innen, és meg is értem, még nekem is sikerült átélnem a helyzetüket. - Ennyi. Remélem elégedett vagy. - Néz rám, ismét felöltve a távolságtartó stílusát. Látom rajta, hogy többször nem szándékozik megosztani ezt a történetet, nem hogy velem, de talán még mással sem. Nem túl kedves megjegyzését annak tudom be, hogy felkavarodtak benne a múlt képei, visszajátszódtak fejében az emlékek. Ezek után, mintha lassan építené vissza maga köré azt a burkot, ami talán az imént leomlott, elfordul tőlem. Nem akartam megbántani...

Gyomrom összerándul, amikor azonban tudatomig is eljutnak szavai. 
Láttam már számos zombit, de szerencsére a rokonaim, ismerőseim egykori arcképe még nem köszönt vissza rám, és remélem nem is fog. Lehet naiv vagyok, de tudom jól, hogy titokban mindannyian abban reménykedünk, hogy ők megúszták a támadást, és valahol várnak minket.

- Irigylem a bátorságotokat. - Mondom ki teljesen őszintén. Csak hogy enyhítsem a kialakult feszültséget, úgy döntök én is elmesélem a sztorinkat. - Nálunk a helyzet a következő volt... Épp egy turnéról jöttünk haza. - Folytatnám rögtön, de erre felkapja fejét, és rám pillant. Látom rajta, hogy próbálja kordában tartani érzéseit, azonban érzem, hogy meglepődik. Pár másodperccel később, mintha látnám átvillanni arcán a felismerést, bólint egy aprót, hogy folytassam, nem fűz hozzá semmit. Hisz ennek már valóban nincs jelentősége.  - Szóval landolt a gép, de a repülőtéren nem volt senki. Vagyis a sétáló hullákon kívül senki... Ha  jól emlékszem Amerikából jöttünk, akkor ott még nem tört ki a járvány, így csak értetlenül álltunk ott, amíg Louis el nem üvöltötte magát, hogy: Itt a világvége! - És bár tudom, hogy ez azért nem olyan vicces felnevetek rajta, Monának is sikerül egy apró mosolyt csalnom az arcára. - Persze valószínűleg ezt ő is csak kínjában mondta. Mindig is olyan természetű volt, hogy igyekezett oldani a kialakult feszült helyzeteket, szóval elnéztük neki. És ugye nekünk hobbink volt a zombis filmek nézése, tehát eléggé felkészültek voltunk, ha lehet ezt mondani. Azóta pedig ennek a kis csoportnak a tagjai vagyunk, amiről azt hiszem már ti is tudtok... - Fejezem be a monológot. 
Erre ő ismételten csak bólint, ezt is megjegyzés nélkül hagyva. 
Nem veszem magamra viselkedését, tekintve, hogy nem ismer, nem is várok el tőle ennél többet, hiába vágyódom én úgy a kommunikációra. A kialakult helyzetnek köszönhetően szinte állandó jelleggel halottak vesznek körül, ha viszont nem, akkor pedig a fiúkkal vagyok, de mivel ez már ezelőtt is így volt, kezd kissé nyomasztani. 

A beszélgetésre tett vesztes kísérletem után még egy darabig elücsörgünk a némaságban, de azért ha néha-néha kérdezek tőle, ő válaszol. Egy-két óra után viszont a csendnek és a minket körülvevő szuszogások harmóniájának köszönhetően már alig bírom nyitva tartani a szemeimet, a fáradtság rajtam is úrrá lesz. Mondom Monának, hogy ő is pihenjen egy kicsit mielőtt továbbállnánk, de ő hajthatatlan. Én végül megadom magam az álmosság gonosz szörnyének, persze előtte még felkeltem Niallt, hogy vegye át a helyemet.