Öt

5.

Liam szemszöge
- Sajnálom. Tényleg. -

Egy gyengéd cirógatást érzek az arcomon, mire azonnal kipattannak szemeim.

- Látom mostanában te is mindenre ilyen hevesen reagálsz. - Kuncog Niall. 
Hát egy élőholtaktól hemzsegő világban nem is értem ez miért lenne furcsa. Nyújtózom egyet, aztán lassan felülök és körbekémlelek. Fogalmam sincs, mennyi idő lehet, mivel a korom sötét miatt időérzékemet már rég elvesztettem. Az egyszer biztos, hogy nem tudnék ehhez hozzászokni, de szerintem a többiek sem, így ha felkelnek valószínűleg rögtön tovább is állunk. 
Amint kimászom eddigi fekhelyemről, Niall rögvest át is veszi helyemet, és ha nem ismerném, nem hinném el, hogy azonnal el is alszik. De ismerem... 
Körbevilágítok a zseblámpával, így látom, hogy mindenki alszik, még Mona is, aki olyan szentül meg volt róla győződve, hogy ő ki fogja bírni reggelig. Amikor Hope felé világítok, ő a szeme elé kapja a kezét, így én gyorsan arrébb irányítom a fénysugarat.

- Ne haragudj, csak terepszemlét tartok, bocsi ha felébresztettelek. - Mentegetőzöm egyből, persze halkan, hogy a többieket véletlenül se ébresszem fel.

- Nem baj, már egy ideje fent vagyok. - Válaszol, aztán lassan ő is felkászálódik és kinyújtóztatja elgémberedett végtagjait. - Gondolom, a higiénia ma is csak álom marad. Nincs sok kedvem a szennyvízben mosakodni. - Kacag fel halk, csilingelő nevetéssel. Erre én is felnevetek. Eltekintve a körülményektől és a tényektől, egész jó humora van.

Mosolyogva megdörzsöli szemét, aztán arca hirtelen elkomorodik, amikor nyakához nyúl.

- Ne istenem, csak ezt ne! - Motyogja rémülten. 
Kétségbeesett arca láttán én is megijedek, hirtelen fogalmam sincs, mi lehet a baja.

- Mi történt? - Teszem fel az eddig levegőben függő kérdést.

- Nincs meg a nyakláncom, amit anyutól kaptam. - Emeli rám könnyes tekintetét. - Tegnap este levettem mielőtt lefeküdtem, és ott hagytam...

Tudom, mit tervezget, amikor az alvó alakok között óvatosan feláll és elindul felém.

- Nem mehetünk ki. - Mondom neki. -  Te is láttad mennyien voltak, szerintem azok már nem is fognak elmenni a környékről. Sajnálom. Tényleg.

- Kérlek. Csak ennyim maradt, még a dédimé volt. Könyörgöm. - Mondja most már sírva. Arcán látom a valódi rémületet. 
Utálom, hogy ennyire jószívű vagyok, és hogy mindenre rá lehet venni, pár könnycseppel, de amikor zsebembe nyúlok és kezem megérinti a gyűrött kis fényképet, teljes mértékben megértem. Tapasztalatból tudom, mennyire lehet ragaszkodni egy tárgyhoz, ami a családodhoz köt, és ami még ott van neked, mint utolsó reménysugár.

- Rendben, menjünk. - Sóhajtok fel végül megadóan. - De igyekeznünk kell, nemsokára felkelnek.

- Köszönöm. - Törli le könnyeit, majd hirtelen megölel. Ez a gesztus teljesen váratlanul ér, ezért először csak pislogok. Furcsa érzés, régen öleltek meg. Érzem, ahogy a melegség átjárja testem, persze ez normális, olyan, mint amit minden egyes ölelésnél érez az ember, de mivel már ezer éve nem volt részem ilyenben, ez most valamiért mégis különlegesnek tűnik. Elbírnám viselni még egy ideig, de sietnünk kell, így megrázom a fejem, és elfordítom tekintetem Hope-ról. Gyorsan felkapom a hátizsákom, és sietős léptekkel elindulok arra amerről jöttünk. A trappolásból ami követ, tudom, hogy jön utánam.

Körülbelül másfél óra volt az út idefele, de akkor már kimerültek voltunk, így szerintem most ennyi idő alatt simán meglesz az oda-vissza út is. Legalábbis remélem, hogy számításaim nem tévednek. Bajban leszünk ha felkelnek, mire visszaérünk...

Nem merem megkockáztatni, hogy ott másszunk ki, ahol tegnap jöttünk, mert bizonyára azon a környéken mindent elözönlöttek az élőholtak, így egyel korábban bukkanunk elő. Én megyek elől, lassan kinyomom az akna fedelét, ami nem is olyan egyszerű, mint gondoltam, majd körülkémlelek. Sehol senki az aprócska sikátorban, a hatalmas háztömbök között, így gyorsan kikecmergek, és kisegítem Hope-ot is. Még szinte sötét van, most pirkad. Nem lehet több hét óránál. 

- Ismerős vagy a környéken? - Kérdem suttogva, a lány arcát vizsgálgatva. Tekintete cikázik az épületek és utcanevek között, majd végül bólint.

- Van pár mellékutca, amiken eljuthatunk a házig. Megyek előre. - Mondja, és el is indul.

A lakásig sikeresen vesszük a kisebb-nagyobb akadályokat, mint például pár rothadó hullát, akiket muszáj elintéznem, valamint egy előugró macskát, amitől majdnem megfagy ereimben a vér, úgy megijeszt.

- Érdekes, hogy én az élőhalottaktól félek, te pedig... - Harapja be ajkát Hope, ezzel próbálva elrejteni a mosolyát. Én csak megrázom a fejem, persze azért a mosoly nekem is ott bujkál szám sarkában, mivel ez tényleg vicces a maga abszurd módján.

Ez az épület is csak egy szokásos, elhagyatott ház, ami bizonyára egykor egy család otthona volt, amiben boldogan éltek, amíg... Azt hiszem a folytatást már mindannyian ismerjük.

- Szerintem várj meg idekint, gyorsan befutok érte aztán jövök is. - Fordul felém Hope, majd megerősítést várva figyeli arcomat.

- Szerintem pedig jobb lenne, ha inkább én mennék be... - Töprengek. Erre ő megrázza fejét.

- Nem tudod hova raktam. Sietek, ígérem. - Mondja, és ezzel fel is áll a bokor mögül, ami eddig búvóhelyünkként szolgált. Hát ehhez már sokat nem tudok hozzászólni, így miközben reménykedem, hogy egy rothadónak sem támad kedve errefelé barangolni, csak nézelődöm és gondolkozom. 
Érdekes, hogy ezt a lányt már az első pillanatban megkedveli az ember. Legalábbis velem így történt. Hihetetlen, hogy a jókedvét és az emberekhez való pozitív hozzáállását még ez a mocskos világ sem volt képes kiölni belőle. Már nem mintha ez baj lenne, csak furcsa. Valószínűleg nem élt át ez alatt a röpke egy év alatt annyi dolgot mint mi. Szerencsére. Remélem ezek után is megmarad ilyen vidám, csupa lélek lánynak. 

Pár perc elteltével elkezdek aggódni. Lehet mégsem volt a legjobb ötlet, hogy ő ment be. Vagy akár mind a ketten bemehettünk volna. Tulajdonképpen miért is kellett nekem kint maradnom? Épp felállnék, amikor meghallom az első sikítást.
Azonnal felpattanok, és elkezdek rohanni a ház felé.