Hét

7.

Mona szemszöge
- Én mindent csak miatta teszek -

- Megölöm! Komolyan mondom, megölöm... - Mondogatom, miközben fel-alá járkálok, majd szétrobbanva az idegtől.

- Már persze, ha ezt nem tette meg előtted valaki más... - Mondja a szőke hajú szépfiú, viccelődve. Ezt most valahogy nem találom humorosnak, ezért egy szúrós pillantást lövellek felé, amit ő rögtön vesz is, és befogja.
Ha Hope-nak bármi baja is esik. Ha... Nem, én azt nem élem túl. 
Idegesen beletúrok hajamba, miközben azon igyekszem, hogy kiűzzem fejemből az újra és újra felbukkanó rémképeket. Már rég a keresésén lennék, ha ezek itt nem beszélnek le róla. Fáj beismernem, de azonban sajnos tényleg igazuk van azzal kapcsolatban, hogy valószínűleg csak elkerülnénk egymást.
Így nincs mit tenni, nem marad más hátra mint az idegölő várakozás. 

Sóhajtok egy hatalmasat, miközben leülök egy nagyobb betondarabra.
- Figyi, biztosan nincs semmi gáz. Liam vele van. - Válogatja már meg óvatosabban szavait a szőkeség. 
Fáradtan ráemelem tekintetem, és belenézek mélykék, és elég őszintének tűnő szemeibe. 
- Liam? Szóval így hívják azt a srácot akit ki kell nyírnom? - Kérdem. 
Erre ő hangosan felnevet. Persze én ezt nem viccnek szántam... 

Pár perc elteltével a srác ismét felém fordul. Nagyon próbálkozik a haverkodással, azonban én csípőből visszautasítom. Nincs szükségem arra, hogy próbáljanak jópofizni velem, amikor, ha minden jól megy pár óra múlva úgyis végleg búcsút intünk egymásnak. 
- Amúgy én Niall vagyok. 
- Örülök. - Mondom mogorván. 
- És te pedig...? - Hagyja függőben a mondatot. 
Bár tegnap Zayn-t ő váltotta, vele már nem beszélgettem olyan sokat. Hihetetlen kimerült voltam és nem szerettem volna ismét elgyengülni, ezért inkább nem szólaltam meg.
- Nézd, én amúgy sem... - Kezdenék bele előreláthatólag meglehetősen bunkó monológomba, amikor hirtelen hangos trappolásra leszek figyelmes, abból az irányból ahonnan jöttünk. Bizonyára csak ők lehetnek azok... 

És lám, nem csalnak megérzéseim, először Hope, majd egy barna hajú és szemű fiú, vagyis gondolom Liam arca bukkan fel a halovány fényben.

- Hát ti meg hol a fenében jártatok? - Vonom egyből kérdőre őket, összevont szemöldökkel.

- Csak... A nyakláncom... Ott maradt. - Mondja a futástól zihálva, térdére támaszkodva Hope.
- Basszus Hope! A fogad is ott maradhatott volna. - Emelem fel kezeimet értetlenül. Nem hiszem el, hogy nem tudja felfogni, milyen veszélyes is manapság kijárogatni.
- De nem maradt. - Villant rám egy ezerwattos mosolyt, kimutatva körülbelül mind a 32 fogát. Erre a fiúk elmosolyodnak, páran még fel is kacagnak. Nagyon örülök neki, hogy a kis jelenetünk ennyire szórakoztatja édes semmittevésüket... Egy gyilkos pillantással fordulok feléjük.

- Azt hiszem lassan indulnunk kellene... Egyre többen lesznek odakint. - Mondja kicsit összefüggőbben Liam, bár rajta is látom, hogy a futástól meglehetősen elfáradt. 

- Ugyan már! Hát te nem szeretnél ebben a vékony, sötét és büdös kis lyukban maradni? - Poénkodik Louis. Igen, azt hiszem így hívják a barna hajú, kék szemű srácot... De amúgy kit érdekel? 

Tekintetem ismét "hugicámra" szegezem. Nekem már csak ő maradt, vigyáznom kell rá. Odamegyek hozzá és jó szorosan átölelem.

- Tényleg indulni kellene. Készülődjetek fiúk, lányok... - Hagyja figyelmen kívül az előbbi beszólást Ray, akire azt hiszem mindenki úgy tekint, mint a csapat vezetőjére, habár ez így még nyíltan nem lett kimondva, de a srácok reakcióiból csakis erre tudok következtetni. Mindannyian felállnak és elkezdenek pakolászni. 

- Soha többé ne hagyj magamra szó nélkül, könyörgöm. Megijesztettél. - Motyogom még mindig unokatestvérem vállába. A haragom természetesen elmúlt, valójában nem is rá haragudtam. Inkább magamra. 

- Jó, ígérem nem foglak. Ne haragudj, csak úgy megijedtem, amikor nem találtam a nyakláncom. Tudod mennyit jelent nekem. - Néz rám csillogó zöld szemeivel. Erre bólintok. - Egyébként... Nézd, elhoztam a cuccainkat! - Veszi le hátizsákját válláról, majd meglóbálja az orrom előtt. Ezt már nem bírom ki egy apró mosoly nélkül.

- Látom akkor tényleg megérte visszamenni. 

- Igen, és képzeld! Megöltem egy zombit is! - Vigyorog büszkén. Elismerően rámosolygom én is, majd tekintetem még mindig kinyújtott karjára vándorol.

- A rohadt életbe! - Kiálltok fel ijedten, mire az összes kíváncsi szempár ránk szegeződik. Hirtelen még az ütő is megáll bennem, meg kell támaszkodnom a falban nehogy összeessek. 

- Nyugi, nem harapott meg! Tudod milyen szerencsétlen vagyok... - Mentegetőzik rögtön Hope, amint meglátja, hogy szinte rosszul lettem. Erre megkönnyebbülten kifújom a levegőt, és ismét ránézek a sebre. Valóban nem tűnik harapásnyomnak, de attól eltekintve még meglehetősen csúnya. - Csak egy szék sértette fel, miközben bőszen harcoltam. - Magyarázza.

- Be kell kötözni. - Lép oda hozzánk egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül a talán brazil származású Teo, majd el is kezd hátizsákjában, kötszer és ilyesmik után kutatni. Jó, nyilvánvaló, hogy mindenki minket hallgat, mivel hulla kussban vannak, de akkor is bosszant, hogy csak így idetolakodik. - Fertőtlenítőt sajnos még nem tudtunk szerezni... - Folytatja a csacsogást. 
- Majd ha kimentünk innen keresünk valami piát és leápoljuk rendesen, egyelőre megteszi ez is. - Cseverészik vele minden szemrebbenés nélkül Hope is. 
A fiú még óvatosan bekötözi barátnőm kezét, aki aztán a procedúra befejeztével hálásan pillant rá. 
Oké, talán túlzásba estem, hisz a srác látszólag csak segíteni akart. 
Megköszönjük a segítségét, majd mi is összeszedjük magunkat, és amint mindenki kész, neki is vágunk a csatorna izgalmakat és élményeket rejtegető ismeretlenjének, ami valójában egy körülbelül 2 órás sötétben, és büdösben megtett út. 
Paul számításai szerint már legalább 5-6 kilométert meg kellett tennünk, így a legközelebbi kijáratnál elő is merészkedünk.

Mostanra már nekem is elszáll némi aggodalmam, és legnagyobb meglepetésemre, akármennyire is tiltakozom, helyét mintha egy csöppnyi gondatlanság váltaná fel. Persze ezt az életben nem mutatnám ki, de a srácok folyamatos baromkodásai és viccelődései, valamint Hope jóízű nevetése, amelyet már egy ideje nem hallottam, meglágyítják a szívem. Rég nem láttam őt ilyen vidámnak. Mit rontottam el, hogy én már nem vagyok képes ezt a mosolyt visszacsalni arcára? Hogy velem nem beszélget ilyen felszabadultan mint ezekkel a szinte idegen fiúkkal? Pedig én mindent csak miatta teszek. Nem értem...
Csendesen kullogok az utcán, természetesen a sor végén, jobb oldalamon Niall-el, akinek be sem áll a szája. Nem nagyon törődik vele, hogy nem fűlik a fogam a válaszolgatáshoz, addig nem hagy, amíg legalább egyszavas válaszokban nem felelek kérdéseire. 
Miután nagy nehezen beleegyezek, hogy a hamarosan ránk telepedő éjszakát még együtt töltsük, bekuckózunk egy elhagyatott házba.

Hiába vagyok ennyire visszautasító a srácokkal szemben, a jelenlétük valójában megnyugtat. A félreértések elkerülése végett, nem mintha Hope-al nem boldogultunk volna a felbukkanásuk előtt, de be kell látnom, hogy csapatban minden egyszerűbb. És ez egyébként nem miattuk van, nem az ő javukra mondom. De ez így igaz. Egyszerűen csak annyi, hogy nagyobb a biztonságérzetem, és talán kicsit jobban el merem magam engedni, tudván, hogy rajtam kívül még kilenc szempár figyel Hope-ra. És persze akaratom ellenére rám is. Még mindig nem bízom meg a mellettem ücsörgő társaság tagjaiban, de be kell ismernem, hogy az eddigiek alapján nem tűnnek... Olyan vészesnek. És ez tőlem nagy szó.
Nem szándékozom bájcsevegni velük, ezért ahelyett, hogy én is csatlakoznék társaságukhoz, inkább félrevonulok. Terveim szerint hamarosan úgy is búcsút intünk egymásnak, mi majd szépen megbújunk a külvárosban, és megvárjuk amíg az összes rohadék kitakarodik a városból, aztán visszamegyünk a házikónkba. 
Csakhogy sajnos az élet nem ilyen egyszerű...