Kilenc

9.

Mona szemszöge
- Most akár már én is feküdhetnék ott holtan -

- Mona! - Hallom meg előbb Niall hangját, mint ahogy meglátnám. - Mennünk kell. - Fut be végül a szobába amelyben tartózkodom.

- Oké, remélem lesz itt valami hasznos. - Bökök telezsúfolt táskám felé.

- Egészen biztos vagyok benne. - Kerekedik el szeme.

Jól van na, csak szerettem volna biztosra menni... Összeszedtem mindent amit még hátrahagytak.
Hátamra kapom a tatyót, és futok utána. 

Kiérve az épületből meglátom a távolban lángoló autót és az azt körülvevő égő halottakat, mire felvont szemöldökkel, elismerően kezdek el bólogatni. Hiába szeretnék hozzáfűzni még valami bunkóságot, mielőtt teljesen elájulna magától, nem megy. Többek között azért sem, mert Niall épp az életét kockáztatva segített nekem. Nem tudom hogy csinálta és, hogy miért, de ez most tulajdonképpen lényegtelen is.

Arra indulunk el, amerről jöttünk, így ismét elhaladunk az előtt az elhagyatott üzletsor előtt, amit idefele láttunk. Épp egy egykori bizsubolt előtt kocogunk, ami már érkezésünkkor is felhívta magára a figyelmem, mivel rögtön lejött, hogy normális esetben Hope odáig meg vissza lenne ettől a helytől. 
Lelassítom lépteimet és bepillantok egy kitört kirakati ablakon keresztül. A többi üzlethez hasonlóan, már ezt is rég kifosztották és megrongálták, a polcokat szétverték, az állványokat felborították. Az egykor olyan drágának számító csecsebecsék, most jellegtelenül és értéktelenül hevernek szanaszét a földön.
Pillantásommal elkezdek nézelődni az ékszerek között, mintha csak valamit keresnék. 
Amint meglátom, rögtön tudom is, hogy nem hiába, ez az amit kerestem. A földön hever, éppen hogy csak észreveszem, de tudom, hogy muszáj lesz megszereznem.

- Várj Niall! - Szólok a fiú után, aki nem vette észre, hogy lemaradtam, így már jóval távolabb jár.  - Ide be fogok menni. - Jelentem ki, ellentmondást nem tűrő hangon.

- Figyi, majd biztonságosabb időkben elmegyek veled shoppingolni, megígérem. De most nem a legalkalmasabb. - Fúrja tekintetét az enyémbe, azt sugallva, hogy nem én parancsolok. Téved...

- Hope-nak nemsokára szülinapja lesz, én akkor is bemegyek valamiért. - Rázom meg bosszúsan a fejem, miközben el is indulok. Ő kirakja elém egyik kezét, ezzel meggátolva továbbjutásom. 
Mit képzel, hogy nem enged be? Nem mondhatja meg, hogy mit csinálok, vagy mit nem. 
- Bemegyek inkább én. - Sóhajt egyet lemondóan, amikor egy gyilkos pillantást küldök keze felé, ami még mindig mellkasom előtt pihen. Lassan leengedi, és ismét rám néz. Én újból megrázom a fejem, és kicsit talán erőszakosabban, mint ahogy terveztem, arrébb taszítom.

- Várj meg itt kint, egy perc és jövök. - Vetem hátra vállam felett, miközben félig már az épületben is vagyok. Fél szemmel még látom, ahogy a srác meglepődve pislog maga elé, amiért majdnem fellöktem, majd végül megrázza a fejét, és odébb ballag. Felőlem... Ha nem vár meg, engem az sem érdekel.
Tudva, hogy mit akarok, egyenesen a karlánchoz sietek. Lehajolok érte a földre és mintha valami varázslatos ereje lenne, tenyerembe véve elkezdem vizsgálgatni. Egy sima ezüst színű gyöngy karkötő, rajta mindenféle lógó medállal. Az egyikbe az van belekarcolva, hogy remény, tehát Hope. Tudom, hogy nem a tökéletes ajándék, de egészen biztos vagyok benne, hogy Hope imádni fogja. Szeret mindenféle ilyen kis kacatot, a  születésnapját pedig mégsem hagyhatom csak úgy szó nélkül...

Még mindig az ajándék karkötőt nézegetem, amikor meghallom a baljós hörgést, egyenesen a hátam mögül. Azonnal megpördülök, ám azt hiszem elkéstem. A csattogtató tátott szájjal ugrik felém. Rávetődik a lábamra, és már épp, mindenről megfeledkezve fel akarnék sikítani, amikor észreveszem, hogy valójában nem is csinál semmit. Meg sem mozdul, élettelenül fekszik rajtam.

- Nem véletlenül mondtam, hogy majd bejövök én! De neeeeem, hiszen te olyan elővigyázatos vagy! A francokat! Mi van ha nem érek ide? - Csattan fel az előttem álló Niall. Fogalmam sincs, hogy hogyan került ide, de talán ennyire még nem örültem senkinek, mint ahogy most neki. 
Látom arcán, hogy ő is legalább annyira megijedt, mint én, bár nem ő ücsörög még mindig halálra rémülten a földön. 
Igyekszem kordában tartani érzéseimet, és parancsolni a rajtam eluralkodó ösztönös remegésnek, de nem megy. Ahhoz még túlzottan korai a történés, nem tudok szemet hunyni afelett, hogy most akár már én is feküdhetnék ott holtan a zombi helyett. Remegő kezekkel fogom meg a srác felém nyújtott karját, ami segít talpra kecmeregnem. Próbálom elfordítani tőle az arcom, amire most nem vagyok képes visszacsempészni azt a nemtörődömséget. Ajkaim erősen remegnek, hiába próbálom őket összezárni, szemeimből pedig a könnycseppek minden áron ki akarnak törni. A fiú arca helyett inkább ránézek az élőhalottra, akinek egy méretes üvegdarab áll ki a koponyájából. Nagyon... Ötletes... De legalább megmentette az életem. Ma már sokadszorra.
Nem lenne szabad ekkora hálát éreznem. Nem lenne szabad egyáltalán semmit sem éreznem velük kapcsolatban, hisz nem tudhatom valójában miért csinálják. Nem lenne szabad helyesnek éreznem azt, hogy velük vagyunk, mivel tudom, hogy ezért leszek gyenge. Miattuk. Ők tehetnek mindenről. 
A sírás újabb kitörési kísérletet vesz rajtam, szám elé kell kapnom kezem, nehogy hangosan felzokogjak. Szemeimből elkezdenek folyni a meleg, sós könnycseppek, amiket gondosan takargatok a mögöttem álló fiú elől. Nem láthatja meg, hogy milyen gyenge is vagyok valójában.

- Köszönöm. - Próbálok meg erősnek tűnni, azonban ez a kísérletem is kudarcba torkollik, ugyanis hangom elcsuklik. Gyorsan megköszörülöm a torkom, hogy ne tűnjön fel neki.

- Azt hiszem ez itt már mindennapos. - Utal a körülöttünk lévő zűrzavarra. Fáj, de igaza van. Itt már csakis egymás segítségével maradhatunk életben. - Na, és legalább megvan az a sokat érő karkötő? - Vált hirtelen témát, gondolom én tekintettel a lelkiállapotomra. Egy gyors mozdulattal letörlöm könnyeimet és már úgy érzem eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy rá merjek nézni. 
Arca nyugodtnak tűnik, egyedül csak a szeme sarkában összegyűlő apró ráncokból tudom megítélni, hogy mosolyog. Próbál jobb kedvre deríteni, próbál megnyugtatni. De miért teszi?
Gyorsan zsebembe nyúlok, hogy megbizonyosodjam róla, biztos elraktam-e azt, amiért majdnem életemmel fizettem. Amikor ujjaim végével megtapintom a hideg gyöngyöket, bólintok.

- Mehetünk. - Fordítok neki hátat, majd el is viharzom ideiglenes táborunk irányába, azaz egy teljesen jó állapotban lévő, ámde kifosztott kis házhoz. 

A körülbelül tíz perces út során többet már egy szót sem szólunk egymáshoz. Valójában ennek nyugtató hatása kellene hogy legyen rám, az én agyam azonban inkább épp emiatt kezd el ezerrel kattogni. Igyekszem elterelni figyelmem, de elég nehezen megy. Olyan kérdések merülnek fel bennem, amiket én mindenképpen szeretnék taszítani. 
Amikor végre ezer évnek tűnő idő után megérkezünk, én rögvest felfutok az emeleti szobába, már meg is feledkezve arról, hogy tulajdonképpen menekülök Niall elől. 
Most épp Harry szórakoztatja Hope-ot. Amikor belépek valamin épp röhögnek.

- Na tessék, már nem is vagy beteg. - Mondom egy mosolyt erőltetve arcomra, miközben ránézek Hope-ra, aki valójában... Na ezen nincs mit szépíteni, marha szarul néz ki. Homloka gyöngyözik a verejtéktől, ami miatt haja sápadt arcára és nyakára tapad. Szája kicserepesedett, szemei körül pedig karikák éktelenkednek. 
Amikor Harry meglát feláll és rám néz. Tekintetén látom, hogy a helyzet nem javul. 
Próbálom nem kimutatni kétségbeesésem, ami hihetetlenül nehezen megy.