Tizenhárom

13.

Zayn szemszöge
- Annyira nem ismerem őket, hogy feláldozzam értük a saját életem -

- Várj, erre sem jó. - Fog vissza Louis, amikor már épp készülnék átfutni az úttesten a házhoz, ahol jelenleg megszálltunk. Ez már legalább a harmadik mellékutca, amivel próbálkozunk, de mindenhol rothadókba ütközünk. Így gyorsan eliszkolunk a legközelebbi elágazáshoz, és végül egy jó nagy kerülőúttal és fél órás késéssel, de végre „hazajutunk”.

- Hol voltatok már ennyi ideig? - Fogad minket egyből, a türelmetlenül kezén doboló Paul képe. Ő jelenleg most olyan nekünk, mintha apánk helyett apánk lenne, bár nem mintha a járvány előtt nem törődött volna velünk úgy, mint a saját gyerekeivel. Ezért is szerettem mindig is annyira. Igaz állandóan szívattuk, de persze csupán csak szeretetből...

- Egyre több a harapdáló errefelé is. Azt hiszem lassan tovább kellene állnunk. - Mondom ki a már tényszerű dolgot.

- Hmm. - Hümmög elgondolkozva. - Igazad van. Csak nem tudom, hogy Hope már kellőképpen felgyógyult- e egy ilyen úthoz.

- Négy nap telt el azóta, az már nyilvánvaló, hogy nem fog átváltozni, és elég... Élettel telinek tűnik. - Mondom egy fintorral az arcomon, amikor megpillantom a lányt, aki már abszolút nem tűnik betegnek, valamin épp kacag. 
Louis csak elmosolyodik, majd csatlakozik a vígan viháncoló társasághoz. Miután Paul is otthagy, összeráncolt szemöldökkel, durcizva nézek utána, majd lehuppanok az első utamba kerülő székre, és visszagondolok azokra az időkre amikor a lányok még nem voltak itt... Nem arról van szó, hogy nem bírom őket, mivel de, nagyon is. Csak jobban elterelik a srácok figyelmét, mint gondoltam. Nem vagyunk biztonságban... Ezt nekik is tudniuk kellene. A vihogás helyett most pakolnunk kellene, és nem az időt vesztegetni... A másik meg az, hogy már rég a többiekkel kellene lennünk. Arról volt szó, hogy 2 napra ugrunk el. Ahhoz képest már 5 napja távol vagyunk... 

- Héé Harry. - Kapom el a srác csuklóját, aki épp előttem elsétálva, a többiek felé igyekszik. - Te nem érzed úgy, hogy... Nem is tudom. A lányok veszélyt hoznak ránk? - Kérdem sandán Hope felé pillantva.

- Mi? Ezt hogy érted? - Kérdi ő, zavarodottsággal az arcán, követve tekintetem.

- Hát... Kezdjük ott, hogy folyton csak mi járkálunk ki kajáért, amiből már egyébként rohadtul kezd elegem lenni, mert bármikor és bárhol otthagyhatnám a fogam, mivel olyan sok a járkáló hulla odakint! És igen, egyre csak több és több lesz, ezért is kellene lassan már szednünk a sátorfánkat, nem csak itt játszadozni, vagy tudom is én mit csinálni. - Mutatok Louis-ék felé, akik valamin megint hangosan felröhögnek... - Aztán már kezd elegem lenni abból is, hogy folyton hozzájuk kell igazodnunk. Mármint... Körülbelül egy hete találkoztunk velük, de személy szerint én annyira nem ismerem őket, hogy feláldozzam értük a saját életem. Most is 4 napot elfecséreltünk itt, a semmiért... A csapatban a többiek már halálra aggódhatják magukat. Csak még nagyobb szarba kerültünk, mint amiben voltunk, semmi értelme nem volt! - Tovább is folytatnám még, ha Harry nem szólna közbe.

- Maradj már kussba! - Állít le, amikor Mona megy el mellettünk. Egy felszínes mosollyal díjaz minket, miközben szemeivel szinte villámokat szór. Hát ő nem sokat változott ez alatt a pár nap alatt... Vagyis... Most már legalább hajlandó szóba állni velünk, sőt mi több Niall-el kifejezetten jól kijönnek. Most is odalép a többiekhez és elkezd velük beszélgetni. - Zayn te teljesen meghibbantál? - Fordul felém ismét egy amolyan „te egészen biztosan nem vagy 100-as” kaliberű pillantással Harry. -  Ha már mi kevertük őket bajba, segítenünk is kellett rajtuk! Ráadásul Hope beteg volt. Te is láttad hogy nézett ki, muszáj volt megállnunk egy kis időre, nem hagyhattuk magukra őket. Egyébként is elegem van már belőle, hogy folyton csak menekülünk. Austin és Ray már valószínűleg rég visszaért a búvóhelyünkre, szóval szóltak a többieknek, hogy pár nap késéssel ugyan, de megyünk. Ne aggodalmaskodj már ennyit... - Fejezi be fejrázva kiselőadását.
Na jó.. Talán egy kicsit tényleg túlzásba vittem, de továbbra sem hinném, hogy jó hatással vannak ’a csoportunkra’.

- Jó, hagyjuk. - Rázom meg inkább erőtlenül a fejem.

- Semmi értelme ezen veszekedni, amikor már alig maradtunk a világon, mert ez a retkes járvány mindenkit élőholttá változtatott... Segítenünk kell egymáson... - Mondja rám nézve, de tekintetén látom, hogy gondolatban valahol máshol jár. Én beletörődve bólintok egyet, és már mennék is összepakolni a cuccaimat, amikor Hope lép mellém.

- Na, mehetünk? Én kész vagyok. - Néz rám mosolyogva, táskájával a vállán. És... Visszamosolygom. 
Harry szavai megragadnak a fejemben, plusz fancsali képe láttán rájövök, hogy tényleg nincs értelme tönkretennem az ő boldogságukat. Mármint ha ennyire jól kijönnek a lányokkal, akkor egészségükre. Hülye voltam amiért őket okoltam a történtekért. Talán egy kis féltékenység is bujkált hirtelen robbanásom mögött. Mint egy hisztis testvér, aki nem bírja elviselni, hogy most már az összes figyelem az új jövevényre szegeződik. Pedig kezdetben mennyire örültem, hogy talán egy kis változatosságot csempésznek életembe. Be kell látnom, hogy egyszerűen csak rettegek attól, hogy túlzottan közel engedem őket is magamhoz, hogy csak még több ember lesz, akiért aggódnom kell, hogy folyamatosan azon kell paráznom, ki lesz a következő akit elveszítek...
De körbenézve barátaimon, be kell ismernem, hogy... Már késő. Mindannyian megkedveltük ezt a két lányt.

Gyorsan még én is sietősen összedobálom a cuccaimat, és végül, amikor már mindenki kész, nekivágunk az útnak, ami korábbi búvóhelyünk felé vezet...