Tizenöt

15.

Niall szemszöge
- Még mindig nem tudtad elfelejteni mi? -

A régi világban mindenki arra panaszkodott, hogy "Olyan gyorsan telik az idő..." Bezzeg most... Mintha az óramutatók mázsás súlyként vonszolnák magukat, egy végtelenségnek tűnik minden nap. 

Öt hónap. Lassan fél éve barangolunk a csapatunk nélkül, akiket hiába kerestünk, mire visszaértünk, már rég elhagyták a menedéket. Nem hibáztatjuk őket semmiért, bizonyára azt hitték, hogy... Odavesztünk vagy valami ilyesmi. Austin és Ray szerencsére megvártak minket, így most 8 társammal épp az erdőt rójuk, menedékben reménykedve. Azaz, hogy egészen pontos legyek, már nem rójuk. 

Miután végleg búcsút mondtunk egymásnak a lányokkal, visszamentünk a találkozásunk előtti menedékhelyünkre. Aztán eltöltöttünk egy pár napot a közelben, hátha rábukkanunk a csapatra, de valószínűleg addigra ők már árkon-bokron túl jártak. Majd ismét pár nappal később, egy hihetetlen hosszú túra után az erdőben, rábukkantunk erre a hatalmas tóra, ezért nem messze tőle le is telepedtünk. Még a városban szereztünk sátrakat, így egészen eddig el is éldegéltünk, és mivel az emberevő szörnyek csak nagy ritkán jártak errefelé, viszonylag biztonságban voltunk. A telet is sikerült átvészelnünk, ami valljuk be csöppet sem volt egyszerű, mivel ellátmányról is kellett gondoskodnunk, valamint arról is, hogy ne fagyjunk szét. Bár közismert, hogy Angliában ritkán esik hó, nekünk azért sikerült kifognunk idén azt is. Kellemesnek abszolút nem volt mondható ez az időszak, úgy tűnt minden ellenünk játszik, de minden oké, mindenki épségben megúszta.

Én azonban mégis azt hiszem, lassan kezdek magamba fordulni. Mármint tudom, hogy örülhetek, hogy legalább a srácok itt vannak nekem, mivel nem tudom, egyedül mit csinálnék, de akkor is... Hope és Mona tagadhatatlanul feldobta a társaságunkat, vagyis, hogy pontosítsak... Hope, egészen biztosan. 
Mona pedig csak... Mona. És ilyen unalmas, semmittevéssel töltött óráimban még néha-néha gondolok rájuk. 
Na jó. Mivel elég sok ilyen órám van, másra sem tudok gondolni... Vagyis... Remélem, hogy megvannak, hogy jól vannak, hogy élnek. A mai napig nem tudom távozásuk okát, és ez nyugtalanít. Már legalább ezer elméletet gyártottam, de kitalálni még mindig nem bírtam. Nem értem, mivel előző éjjel Monával őrködtem, aki akkor még a „Több szem többet lát” elvet vallotta, másnap pedig előállt azzal, hogy túl zajosak vagyunk, ha ilyen sokan vagyunk... Egyértelmű volt, hogy ezek az érvei csak nevetséges kifogások, de hogy valójában mi állt emögött a döntés mögött? 

- Niall jössz? Elmegyünk a tóhoz. - Rángat vissza a jelenbe Louis, miközben a sátor cipzárját is hasonlóképpen ráncigálja.

- Végül is jobb dolgom most úgy sincs... - Tápászkodom fel, mire bólint.

Mikor már mindenki készen áll, elindulunk „fürdőnkhöz” avagy a tóhoz. 
Amint az feltűnik szemünk előtt, Louis, már vetkőzve el is kezd rohanni felé. A többiek nevetve követik, így én is utánuk kullogok. 
Mire odaérek, kissé bohókás barátom már a vízben lubickol, és a többiek is fürdéshez készülődnek, vagy mint például Harry pihennek.

- Te nem mész? - Pattanok le mellé a földre.

- Majd kicsit később megmosakszom. Hiába van tavasz azért nem hinném, hogy olyan kellemes lehet az a víz... - Állapodik meg tekintete az össze-vissza fröcskölő, kissé gyerekes srácon. Igen, így már értem, hogy most miért nincs kedve... Kezét összekulcsolva feje mögött elfekszik, még szemeit is becsukja, és azt hiszem be is alszik.

Kidőlök én is egy kicsit és élvezem az oly régóta várt napsugarak cirógatását bőrömön. Ekkor jut eszembe, hogy körül sem néztünk, így gyorsan felülök és elkezdem pásztázni a horizontot.

- Nyugi, szerintem még mindig nem kell aggódnunk miattuk... Ide továbbra sem jönnek ki. Legalább 5 kilométerre vagyunk a külvárostól is. - Szólal fel, még mindig csukott szemmel Harry. Mégsem alszik...

Igaza van, így nyugodtan visszafekszem a fűre kiterített pulcsimra.

- Mi üthetett Monába? – Csak akkor tudatosul bennem, hogy hangosan gondolkozok, amikor Harry felsóhajt.

- Még mindig nem tudtad elfelejteni mi? - Hangján hallom, hogy vigyorog.

- Erre nem tudom mi a helyes válasz. - Mondom ki őszintén, mire felnevet.

- Hát tudod. Mona meg te... - Gondolom továbbra is fülig ér a szája.

- Igen, összebarátkoztunk... És? - Sóhajtok egyet, mivel sejtem mire céloz. Hogy mindig mindenkinek túl kell kombinálnia a dolgokat... Valamint sóhajom mögött a másik oldalon persze az is áll, hogy nem vagyok ebben egészen biztos. Mármint, hogy tényleg összebarátkoztunk. Én igyekeztem, de hát Mona személyiségét azt hiszem nem kell bemutatni senkinek. Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy az "álszemélyiségét", mivel én a mai napig nem hiszem, hogy ő valóban ilyen.

- De tetszett nem? - Kérdezősködik továbbra is Harry. Hanghordozásán érzem, hogy felettébb szórakoztatja a kialakult beszédtéma. Már kezdem megunni, hogy rajtam szórakozik,  így visszakérdezek.

- Miért, neked nem?

- Kérdéssel a kérdésre... Ravasz. - Mivel mást nem mondd, azt hiszem, hogy igen lenne a válasz, merthogy hallgatás beleegyezés, vagy mi... Igazából, ha ő játékban lett volna, nekem esélyem sem lett volna, ha netalántán lehet egyáltalán ilyeneken gondolkodni ezzel a lánnyal kapcsolatban. - Egyébként nem... Mármint szép lány, de... - Nem fejezi be, én pedig nem kérdezősködöm, bár elég kíváncsi vagyok a befejezésre is. Egyszerűen csak nem szeretném ha olyan dolgokat mondana, amik már nekem is ezerszer átfutottak a fejemen, de igyekeztem őket minél előbb elűzni, így inkább nem szólalok meg, csak magamban kombinálok. 

De nem az esetem? De nem lett volna értelme? De lehet már nem is él? 

Lehunyom a szemeim, próbálok megfeledkezni Monáról és erről az egész zűrzavarról körülöttem. 

Azt hiszem ez sikerül is egy percre, mert bár nem tudom mikor, el is alszom. 
Erre persze csak akkor jövök rá, amikor egy fülsüketítő zaj riaszt fel álmomból. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, álmosan ülök fel és nagyokat pislogva próbálom felfogni a körülöttem zajló eseményeket. Mellettem Harry szélsebesen a fegyvere után kezd kutatni. 

De most mi is van? A tóra pillantok, ahol az előbb, vagyis mielőtt elaludtam, a srácok még vígan lubickoltak. Mostanra már nincs ott senki... Vagyis senki, aki még élne. Egy rakat zombi bukkan elő a nádas mögül, és egyenesen felénk tartanak. Megdörzsölöm a szemem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy ez a valóság, és nem csak álmodom. A felismerés még mindig pofán csap,  ez igenis a véres valóság. Gyorsan felpattanok és még mindig félálomban segítek a srácoknak végezni a járkáló holtakkal.

- Oké, és akkor most valaki magyarázza el légyszi, hogy mi is volt ez az egész? - Néz végig rajtunk Louis. Amikor rám pillant én mentegetőzve feltartom a kezeimet, mert valóban nem tudok semmiről.

- Valaki majdnem lelőtt?! - Kérdi kissé hisztérikusan Zayn.

- Micsoda? - Fordulok felé.

- Igen, egyszer csak egy golyó süvített el a fülem mellet, azt hittem szívinfarktust kapok. Bár ha úgy vesszük kapóra is jött, mert így észrevettem az agyzabálót mögöttünk... - Ezen az új megnevezésen először elmosolyodom, majd tekintetem gyorsan végigfuttatom a környéken, de nem látok senkit és semmit. Érdekes...

A történtek után jobbnak látjuk, ha lelépünk erről a helyről, így miután gyorsan mi is „letusolunk” Harry-vel, ami körülbelül egy fél perces ugrálást jelent a vízben, vissza is sietünk rejtekhelyünkhöz.