Tizenkettő

12.

Hope szemszöge
- Kérlek, ezt ne mondd el senkinek -

- Itt van a pia, tessék. - Csörtet be Harry a szobába, kezében egy alkoholos üveggel, miközben tekintetét még véletlenül, egy pillanatra sem emelné rám. Mindenhova néz, kivéve a szemeimet. 
A szóban forgó üveget gyorsan le is teszi az ajtó mellé az asztalra, majd igyekezne is távozni, azonban én megállítom.

- Hé, várj! Ide tudnád hozni? - Kérem meg gyorsan, mielőtt még kirobogna.

- Ja persze, bocsi. - Kapja fel ismét az üveget, arcán zavarodottsággal és talán némi... Fájdalommal? Sikerül elkapnom tekintetét egy röpke másodperc erejéig. Ez az idő elegendő is arra, hogy megállapítsam, valami itt nagyon nincs rendben. Szemeiben a kétségbeesést látom megcsillanni.

- Valami baj van? - Térek egyből a lényegre, miközben előkészítem sebem a fertőtlenítéshez.

- Nem, minden oké. - Hallom a válaszát. Egy pillanatra megállok, és végignézek rajta. Ajkát rágcsálva bólogat, miközben egyik lábáról a másikra áll. Egyik kezével beletúr hajába, miközben idegesen elfordítja a tekintetét, mielőtt szemeibe tudnék nézni. Nem úgy tűnik, mintha minden rendben lenne... Egy pillanatig még nézem, aztán inkább visszatérek a sebemre. Tudom, hogy ha szeretné úgy is el fogja mondani, nem akarom zaklatni és rávenni.

- Segítenél egy kicsit? Vagy szólnál Monának? 

- Segítek. - Mondja halkan, miközben leül az ágy mellett egy székre.

- Oké... Akkor az üvegből egy kicsit locsolj a... - És ekkor meglöttyinti a palackot, aminek tartalma egyenesen a sebembe folyik. 
Na, ezt a fájdalmat senkinek nem kívánom. Szemem egyből megtelik könnyel, és kezemmel próbálom befogni számat, de még így is felüvöltök a maró érzés hatására.

- Csak... Egy... Kicsi... Kellett... Volna... És nem a sebbe. - Szűröm ki vékony hangon, fogaim között a szavakat. A seb környékét kellett volna csak lefertőtleníteni, nyílt sebbe úgymond tilos alkoholt locsolni, károsítja a szöveteket. 

- Huu, ne haragudj. - Vakargatja fejét Harry, kétségbeesett pillantással. Én még mindig befogva számat, ingatom a fejem, hogy semmi gond. Látom rajta, hogy teljesen szét van csúszva, így tényleg nem tudok rá haragudni. Gyorsan felitatom a felesleges szeszt, -plusz a könnyeimet- aztán ismét rápillantok. Feltűnik, hogy nem tud mit kezdeni magával, tehetetlenül ácsorog az ágy mellett.

- Tudok segíteni még valamit? - Kérdi, mikor észreveszi, hogy őt nézem. 
Látom rajta, hogy valami miatt továbbra is szorong.

- Nem, köszi. A kérdés itt az, hogy... Én tudok-e segíteni valamit? Tényleg, elmondhatsz bármit, ha tudok, segítek. - Bátorítom, mire látom, hogy elkezd tétovázni. Végül bólint és ismét leül a székre. Arcán látom váltakozni a keserűséget, meggyötörtséget és... Ismét a fájdalmat... Nagy nehezen bír csak belekezdeni, de előtte még kortyint egy jó nagyot az üvegből. A fintorról ami szétterül arcán azt szűröm le, hogy én sem kedvelném ezt a piát.

- Nem is tudom, hogyan kezdjem... Ezt még a többieknek sem mondtam el. - Mondja halk, rekedtes hangon,  az ablakon át kipillantva a sötétségbe. Felülök az ágyban, és megpróbálom elkapni a pillantását, ami végül sikerül is. Egyenesen szemembe bámul, amikor kimondja a következő szavakat.

- Én... Megöltem egy embert. - Először elkerekednek a szemeim, ő ezt látva azonnal el is kezd magyarázkodni. Gyorsan hadarja a dolgokat, rettenetesen kell figyelnem, hogy megértsem miről is beszél. - Ott voltunk a rendőrségen, és egyszer csak meghallottam az üvöltését. Kirohantam az ajtón, de akkor már késő volt, ott feküdt ez a férfi... Nem is! Srác volt, körülbelül velünk egyidős, és egy kibaszott dög tépázta. Láttam ahogy kiharapott a kezéből egy darabot! Én... Ezt... Láttam! - Mondja olyan tekintettel, amit nem, hogy tőle, de még egyetlen fiútól sem láttam. Szemei csillognak a könnyektől, homlokát összeráncolja, és erősen arra koncentrál, hogy az ott lezajló cselekmények ne peregjenek le újra szemei előtt. - Odarohantam hozzá. Azt a rohadt szemétládát persze egyből megöltem, és ő pedig... Könyörgött, hogy öljem meg. Nem akart átváltozni, nem akart tovább szenvedni. Meg akart halni, és engem kért meg, hogy öljem meg! - Ekkor már nem bírja tovább, elkezdenek folyni könnycseppjei. Nekem is erősen kell összpontosítanom, hogy ne sírjam el magam. Bele sem merek gondolni, hogy min mehet most keresztül, tulajdonképpen még igazából fel sem fogtam amiket mondott. - Azt mondta csak azért jött, hogy segítsen nekünk... Én... - Szipog, miközben próbál uralkodni magán. - Én nem tehettem mást. - Végig sem gondolva, hogy mit teszek, odahajolok hozzá, és szorosan megölelem. Ő viszonozza az ölelésem, és vállamra hajtott fejjel elkezd zokogni. 

- Én azt hiszem... Sőt, biztos vagyok benne, hogy helyesen cselekedtél. Én is ezt tettem volna. - Próbálom vigasztalni, bár tudom, hogy ez most valószínűleg felesleges és, hogy csöppet sem számít, mivel hangom abszolút nem meggyőző, én sem hinnék magamnak, főleg, hogy elkapom tekintetem, nehogy meglássa mennyire meg vagyok rémülve. Persze nem tőle. Egyszerűen csak a tudattól, hogy ennyit ér egy élet. Nem tudok belegondolni, hogy én mit tettem volna, de ez tűnik helyesnek. 
Azonban azt tudom, hogy neki most ez nem számít, csak az, hogy kiadhassa magából, így inkább nem mondok semmit, csak engedem neki, hogy vállamba temesse arcát és szorítson magához.  

Fogalmam sincs mennyi ideig ülhetünk így, hagyom, hogy kisírja magát, most másban úgy sem tudok neki segíteni. Végig próbálom nyugtatgatni, simogatom hátát és haját. Végül utolsó könnycseppjét erőszakosan letörölve, piros, kisírt szemekkel elhúzódik tőlem.

- Elmondta, hogy hol van a rejtekhelye... Szereztünk pár fegyvert és kaját, szóval ha felépültél már biztonságban hagyhatjuk el ezt a kócerájt. - Mondja, mire bólintok. - És...Köszönöm. - Teszi hozzá hezitálva. - De... Kérlek, ezt ne mondd el senkinek. - Mondja egy nagy sóhaj kíséretében, visszaváltva régi önmagára. Komolyan, mintha semmi nem történt volna, hihetetlen micsoda önfegyelme van. Magamat ismerve én napokig, sőt hetekig kínoznám magam az önsajnálatommal. De ő... Erős srác...

- Nem fogom. Ígérem.