Tizenhat

16.

Louis szemszöge
- Akkor ennyi? Így lesz vége? -

Ráérősen sétálgatok az erdőben, épp rácsodálkozva a megújuló természetre. Mennyi minden változik a világban, de ez még mindig ugyanolyan. Ugyanaz a csoda megy végbe újra és újra. A fák kirügyeznek, a virágok kinyílnak, a madarak pedig dallamos udvarlásba kezdenek.
Épp egy fára felfutó mókuson mosolygom, amikor valami megzavarja ezt az idillt...
A közelemben valaki legurul a domboldalon. Először megfordul a fejemben, hogy talán csak egy szerencsétlen csattogtató az, de a hangokból ítélve ez nem így van. 

- Jól vagy? - Igyekszek sebesen a földön fekvő alakhoz, aki mint kiderül egy lány. Ő válasz helyett csak egy fájdalmas nyögést hallat. Gyorsan odafutok hozzá, és felültetem. - Azta, hát te meg hogy kerülsz ide? - Lelkesedem rögtön, amikor megpillantom arcát. Aztán persze rájövök, hogy erre talán mégsem ez a legalkalmasabb pillanat, hisz az ijedt leányzó még mindig a földön ücsörög és még az is lehet, hogy komolyabban megsérült. - Tudsz járni? - Kérdem tőle, mire rám emeli zavaros tekintetét.

- Mi... mi történt velem, és mit keresek itt? - Kérdi pillantását ide-oda kapkodva, miközben feltápászkodik, és elkezd hátrálni mellőlem. Annyira furcsa, olyan mintha szinte... Megijedne tőlem?

- Nem tudom, szerintem talán legurulhattál onnan. - Mutatok a magasba, ahonnan a domboldalon látható nyomokból következtetve leesett.

- És ha szabad kérdeznem... Ki vagy és mit akarsz tőlem? - Először megkérdőjeleződik bennem, hogy ő talán nem is az, akire gondoltam, de amint ismét arcára pillantok, és meglátom azt az ismerős zöld szempárt, gesztenyebarna haját, valamint fejemben visszajátszom összetéveszthetetlen, dallamos hangját minden kételyem eloszlik. Biztosan ő az. Hope. A lány, akivel hónapokkal korábban találkoztunk. 

Ekkor mintha fejbe csapnának,  leesik minden. Ahogy tágra nyílt szemeibe nézek ismét azt a zavarodottságot látom, semmi jelét a felismerésnek. Emlékezetkiesése lehet, valószínűleg agyrázkódást is kaphatott. Elnézve a testét borító zúzódásokat és horzsolásokat, ezt nem is csodálom, hatalmasat zakózhatott.

- Én vagyok az Louis, és nincs semmi baj, segíteni jöttem. - Próbálom nem megijeszteni és lassan közeledni felé. Csak semmi hirtelen mozdulat.

 Amikor kezemet nyújtom, hogy felsegítsem, azonban mégis megriad, felpattan és elkezd sprintelni.

- A picsába! - Indulok szitkozódva utána, mivel tudom, hogy az erdő sosem biztonságos, főleg nem egy zombi apokalipszis idején és főleg nem úgy, hogy az ember semmire nem emlékszik. 

Azonban nem kell tovább aggódnom, pár perc múlva meg is találom a közelben egy folyó partján. Háttal áll nekem és valamit megbabonázva bámul, mivel meg sem mozdul. Kikerülöm, hogy láthassam mi ragadta meg figyelmét, és nagyon nem is lepődök meg, amikor egy élőholttal találom szembe magam, aki lassan araszolgat felé.

- Hope... - Mondom halkan, nehogy megint menekülőre fogja. Ő rám pillant, tátott szájjal, könnyes szemekkel, mint aki sosem látott még ilyen lényt. És tekintve, hogy gondolom nem emlékszik rájuk, nem is csodálom, hogy így reagál. - Gyere ide jó? Esküszöm, hogy nem foglak bántani, de az ott... Az fog. - Visszapillant az emberzabáló ocsmányságra, aki már körülbelül csak 2 méterre lehet tőle, és elkezd hátrálni, mindaddig, amíg oda nem ér hozzám. - Ez az, gyere, menjünk innen. - Gyorsan megragadom a kezét és elkezdem magam után húzni, remélve, hogy több bolyongó nem bukkan elő. Azonban tévedek. A következő fa mögül feltűnnek további rusnyaságok is, amik túl hamar jelennek meg ahhoz, hogy időben észrevegyem őket, így egyenesen belefutok az egyikbe, és elesek vele. Hope felsikít, amikor felbukkan még egy mögötte, ami rögvest el is elindul felénk. 
Az esés következtében pisztolyomat elejtem, így miközben egyik kezemmel a támadó élőhalott fejét próbálom visszatartani, másikkal a fegyver után kutatok az avarban, de azt sehol nem találom. Ezt nem hiszem el!

A zombi állkapcsa már közvetlenül a fülem mellett csattog, egy kézzel nem fogom sokáig bírni.

- Hope! – Próbálok kiáltani a lánynak, de az élőhalott súlyától, ami mellkasomat nyomja csak egy halk nyöszörgésre telik. Tekintetemmel őt keresem, de nem látom sehol. 
Ne, könyörgöm, mondja valaki, hogy nem futott megint el… Ha ez mégis így van, akkor… 
Azt hiszem itt a vége.

Utolsó kétségbeesett próbálkozásomban feladom a puskám keresését, így mindkét kezem szabad, amiket felhasználhatok az igen erőszakos, málló férfi ellen, aki mindenáron meg szeretne kóstolni. 
Fejét próbálom minél messzebb nyomni enyémtől, de tekintve, hogy rajtam fekszik körülbelül háromszor olyan súlyos testével, hamar belátom, hogy ez lehetetlen lesz.

Akkor ennyi? Így lesz vége?

Volt egy időszakom, amikor sokat gondolkoztam az élet nagy dolgain. Amikor összeraktak minket a fiúkkal. Az időszak, ami megváltoztatta az életem. A hirtelen jött népszerűség, a sok szeretet valamint egyaránt utálat, amit kaptunk elgondolkoztatott, és habár néha, - na jó, valljuk be, döntő többségben-, gyerekesnek és éretlennek tűnhettem, azt hiszem valójában akkor nőttem fel igazán. Ez a dolog megpecsételte az életem, egy fordulópontba ütköztem, ami miatt meg is változtam valamilyen szinten. Nagyon sokat gondolkoztam, hogy vajon miért pont velem történik ez meg? Hogy lehetek ilyen szerencsés? Megérdemlem én egyáltalán ezt? Tehát belemerültem a filozófia rejtelmeibe, persze nem komolyan, csupán csak sokszor előfordult, hogy gondolataimba temetkeztem. Ilyenkor a srácok sokszor megkérdezték, hogy „Hé Louis, itt vagy?” Mire én csak annyit válaszoltam, hogy „Persze”, de azt már nem tettem hozzá, hogy: Persze, csak épp azon gondolkoztam, vajon hogyan és mikor lesz ennek vége?! Kissé hátborzongató lett volna. De hát mindenkinek vannak furcsa gondolatai, nem igaz? A fejben kavargó dolgoknak senki sem tud megálljt parancsolni.

Igen, agyaltam már azon, hogy hogyan fogok meghalni. De 2 évvel ezelőtt még elképzelni sem tudtam volna, hogy esetleg egy… Szörnyeteg által. Ráadásul ilyen szerencsétlen módon. Mármint… Hányszor vettem már részt életre-halálra szóló csatákban? Hányszor mentettem már meg életeket, a saját bőrömet kockáztatva?

Ezek a dolgok épp, hogy csak egy pillanat alatt cikáznak át fejemben, mégis, már kezdek beletörődni a halál gondolatába, mikor váratlanul, a zombi agyveleje az arcomba fröccsen. Pupilláim kitágulnak a meglepetéstől, amikor a remegő Hope-ot pillantom meg felettem, kezében szorongatva a fegyverem.

Az immár teljes valójában élettelen férfi teste mázsás súlyként nehezedik mellkasomra, de így, hogy nem kell már viaskodnom vele, sikerül legurítanom magamról.

- Köszönöm. – Lehelem halkan, majd feltápászkodom. Ez a törékeny lány nem is sejti, hogy mennyi mindent köszönhetek most neki. Megmentette az életem, pedig fogalma sincs róla, hogy mi folyik körülötte. – Gyere, menjünk innen, elviszlek egy biztonságosabb helyre.