Tizenhét

17.

Harry szemszöge
- Lenne itt valami, amiről beszélnünk kellene -

- Csak Louis az! – Kiáltom a srácoknak, akik már szinte felfegyverkezve állnak a táborhelyiségünk közepén. Azonban ezt meghallva, mindenki megy vissza a dolgára. Miután a tónál belefutottunk abba a csoportba, intenzívebben kezdtünk el őrködni, és minden kis neszről helyzetjelentést kell adnunk a többieknek, akik miközben egyikünk őrködik, pakolják a holmikat, mivel úgy döntöttünk, hamarosan tovább is állunk. Mélyebbre megyünk az erdőben, a hasonló incidensek elkerülése végett. 

Kimászok a sátorból, ami jelenleg őrhelyünkként szolgál, és várom, hogy felbukkanjon barátom, akit már órák óta nem láttunk, felderítő útja végett.

Szemben velem, megrezzennek a bokor levelei, így üdvözlésképpen, már el is kezdem mesélni a nap sztoriját, amiről lemaradt. Zayn ismét szerencsétlenkedett.

- Képzeld, ez az idióta már megint… - Kezdek bele vigyorogva, szavaimat egyenesen az előttem felbukkanó Louis-nak intézve, amikor meglátom, hogy nem egyedül van. Testével egy vékony kis alakot takar, aki a következő pillanatban elő is lép. A Zayn-es sztori már nem érdekes, a döbbenettől elkerekednek szemeim és eltátom a szám. – Mi a… - Motyogom, majd meglepettségem hirtelen átvált örömbe, és elmosolyodom. – Jesszus, hogy kerülsz te ide? – Kérdem rögtön, miközben elindulok, hogy üdvözöljem, de közeledésemre ő hátrál egy lépést. Ezt nem tudom mire vélni, így szemöldökeim a magasba szökkennek és értetlenül, valamint talán egy kicsit megsértődve bámulok Hope-ra, aki külsejét tekintve nem változott sokat azóta, mióta legutóbb láttam, de tekintete azt sugározza, hogy valamilyen szinten mégis megváltozott.

- Szóval lenne itt valami, amiről beszélnünk kellene… - Szólal fel Louis.

- Igen, azt látom. – Küldök egy szúrós pillantást a lány felé. Hogy lehet ilyen elutasító, amikor olyan közvetlen voltam vele? Még csak nem is köszön.

- Várj Harry, Hope nem önmaga… Mármint természetesen önmaga… - Teszi gyorsan hozzá értetlen képem láttán Louis. Csupán csak két mondat kellett hozzá, hogy sikerüljön teljesen összezavarnia. – Csak nem emlékszik. Semmire. Vagyis... Nem tudom.  – Néz kíváncsian a mellette álló lányra. Követem tekintetét, mivel már kezdem felfogni, hogy mi is a probléma, így haragom egy pillanat alatt szertefoszlik. 

- Én… Én csak arra emlékszem, hogy… - Arcát kezdem fürkészni. Homloka összeszalad az erőlködéstől, szemeit becsukva összpontosít. – Szóval annyira, hogy anyu, apu és Macey előttem sétálnak. Én pedig… Wren. Igen, Wren-nel ballagok mögöttük. Hol van Wren? – Pattannak ki szemei, majd mintha tőlem várna választ, rám pillant.

- Öhmm… Hát ő most nincs itt. – Mondom. Erre Louis-tól kapok egy számomra értelmezhetetlen pillantást, mire én csak egy amolyan „Most mégis mit kellett volna mondanom?” Arckifejezéssel válaszolok. – Figyi, minden rendben lesz, oké? Gyere, bemutatlak a többieknek is. Ha már itt tartunk, én Harry vagyok. – Ismét szemeit figyelem a felismerés legkisebb jele után kutatva, de amellett, hogy zavartan elkapja tekintetét, nem látok semmit. Csalódottan fordítok neki hátat, majd odavezetem a tábortűz mellé. Magam sem tudom igazán, hogy miért vagyok csalódott, talán arra számítottam, hogy majd ha megmondom, ki vagyok, emlékezni fog? Már miért pont rám emlékezne? 
Előre sejtem, hogy a többiek is hasonlóképpen fognak reagálni.

A tűz mellett leültetjük egy padra, amíg Louis-val a többiek után üvöltözünk.

- Mi van már megint? – Lép ki unottan az egyik sátorból Niall, majd amikor meglátja a lányt, arca felragyog és elkezd futni felénk. Hope kétségbeesetten néz fel rá, mire én elé állok, mielőtt Niall letámadhatná.

- Várj egy kicsit, előbb valamiről beszélnünk kell, utána jöhet az ölelés meg a puszi. – Kacsintok rá, bár a következő pillanatban rájövök, hogy nem Hope miatt, vagy legalábbis csak részben miatta volt ez a nagy lelkesedés. A szőke srác ide-oda kapkodja a tekintetét, mint aki… Keres valamit. Vagy éppen valakit. Aztán leesik. Niall már régóta szimpatizált Monával… Aki most nincs itt.

Ez már nekem is rögtön feltűnt, de nem mertem megszólalni, mivel lehet, hogy… Hogy ő már…

Niall arcát eltekintve, látom, hogy ez az eszmefuttatás az ő agyán is rögtön átfutott, letaglózva néz Hope-ra. Mielőtt feltenné a kérdést, gyorsan megrázom a fejem, hogy ne tegye. Ő érti is, így száját összeszorítva biccent egy kicsit. Nem szeretnék belegondolni, hogy most miket érezhet.

- De örülök neked Hope! Monát merre hagytad kicsi lány? – Hallom meg egyszer csak... Ray hangját!? Nem hiszem el. Pont ő? Legalább neki lehetett volna annyi esze, hogy nem hozza rögtön szóba. Legszívesebben betapasztanám a száját, vagy valami. – Most mi van? – Lassítja le lépteit, a fejrázásunkra és mutogatásunkra.

- Monát? Mi köze van ehhez… - Töpreng Hope. – Mona, ne! – Kiállt fel egyszer csak. 

Tisztán látom átsuhanni az arcán az emléket.