Tizennyolc

18.

Zayn szemszöge
- Életben van, de az a hely ahol van... Nem jó -

Hope felbukkanására egyértelműen senki nem számított. Louis elmondása szerint egy szakadéknál talált rá, ahova leesett és ahol elvesztette az utóbbi évben szerzett összes emlékét. Ez már körülbelül egy fél napja volt, azóta gyötörjük szegényt, próbáljuk rávenni, hogy emlékezzen. Eddig nem sok sikerrel. Pedig egyszer már azt hittem, hogy sikerült. Valahogy így volt:

- De Hope, ismersz minket! Kicsit sem rémlik az arcunk? Egy egészen icipicit sem? - Mosolygott rá Louis kelletlenül, beállva egy pózba.

- Most, hogy mondod… - Hallgatott el elgondolkozva, miközben végignézett rajtunk. 
Lélegzetvisszafojtva vártuk a reakcióját. – Nem vagyok benne biztos, de… Az egyik barátnőm odavan egy bandáért, meglehetősen hasonlítotok azokra a csávókra. – Erre többen is felnevettek. Én valahogy nem találtam annyira viccesnek, mert már majdnem elhittem, hogy valóban eszébe jutott. Mármint, igen, igaza van, mi vagyunk azok a "csávók", de… Csak reméltem, hogy sikerült felelevenítenie valamit. Segíteni akarok rajta. Még mindig lelkiismeret furdalásom van, és valahogy szeretnék bizonyítani.

Anno miattam mentek el, és egészen biztos vagyok benne, hogy a sorsnak köszönhetően találkoztunk újra, szóval ezt vehetjük úgy is, hogy miattam történt ez a baleset. Rá kell vennem, hogy felidézze a dolgokat.

- Nem baj, ha itt kell velünk aludnod? Mármint nincs több sátrunk. – Vakargatja idegesen a tarkóját Louis. Meglehetősen kellemetlen helyzet, de mivel én őrködöm este, így ők csak ketten lesznek a sátorban. Liam és Niall, Teoval, valamint Paul és Ray pedig Austinnal osztozik egy sátron, szóval ez így evidens igazából.

- Átmehetek Paulékhoz, mivel náluk még talán elférnék. Az ő sátruk valahogy nagyobbnak tűnik. – Ajánlja fel Harry.

- Felejtős, akkor ketten lennénk. Csak a félreértések elkerülése végett, ez nem lenne a legjobb ötlet. De ha gondolod, akkor elmegyünk mind a ketten, majd összebújok Niall-el. - Mosolyodik el Louis, miközben az említett szőkeségre kacsint.

- Én pedig kibírom Paul eszméletlen horkolását. – Grimaszol Harry. Erre Hope felkuncog.

- Nem szükséges, nem akarok kellemetlenségeket okozni, higgyétek el aludtam én már… - Nem fejezi be a mondatot, tekintete ködössé válik, miközben a tábortűzbe bámul. Mintha... Eszébe jutna valami?

- Minden oké? – Kérdi Louis egy kicsit talán megijedve.

- Halott, ugye? – Szólal fel pár másodperc után a lány, szinte suttogva. Először mindenki némán várakozik. Nem tudom, pontosan kire céloz, de gondolom a barátjára. 
Mindannyian szeretnénk, ha a másik kezdene el beszélni. Erre Hope, türelmetlenül megkérdi, még egyszer. – Mindenki meghalt, akit ismerek... Igaz?

- Ez egy kicsit bonyolultabb annál. – Szólal fel Liam, mire kifújom a levegőt. Körülbelül mindenki hálásan pillant rá, amiért bevállalta, hogy elmagyarázza neki a dolgokat. – Láttad te is azokat a lényeket. Ők is halottak. Egyszer már meghaltak, de újraéledtek. Zombik, ha úgy tetszik, de mi inkább hívjuk őket csattogtatónak, rothadónak, harapdálónak,kóborlónak vagy éppenséggel ami eszünkbe jut. – Kíváncsian a lányra pillantok, nem is tudom, arra várok, hogy felnevessen, vagy elkezdje ecsetelni, hogy ilyen lények márpedig nem léteznek, esetleg kiboruljon. De nem, ő csak szótlanul bólint egyet.

- Tudom. Emlékszem a ba… Volt barátomra, Wren-re. Meg akart harapni. – Szemei csillognak, mint aki mindjárt sír. De ha lehet ilyet mondani, örülök. Örülök, mert elkezdett emlékezni. – Majdnem megharapott, de aztán felbukkant Mona, és megmentett. Mindig ő mentett meg. – Gyorsan letöröl egy kibuggyanó könnycseppet, ami végiggördül arcán. – Ő nem halott. Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen csak tudom, hogy még mindig él. Amikor említettétek, beugrott valami. Nehéz elmagyarázni, talán egy érzéshez hasonlítható leginkább. Életben van, de az a hely ahol van... Nem jó. Csak... Nem emlékszem! Annyira irritáló. Nem emlékszem, hogy hol van. - Motyogja, miközben kezén lévő karkötőjét fogatja. Ezt eddig még nem láttam, bizonyára akkor szerezte be, amikor külön utakon jártunk. Egy apró gyöngyökből álló, egyszerű darab, amin egy lelógó medálon a 'Hope' felirat díszeleg. Találó. 

- Jó, nyugi, nincs semmi baj, előbb-utóbb eszedbe fog jutni. Nem kell erőltetni, majd szépen lassan jön magától minden. – Állítja le gyorsan Liam, mielőtt még jobban felhúzná magát. Látszik rajta, hogy már így is eléggé kivan.

- Szerintem pihend ki magad, majd holnap körülnézünk arrafelé amerre találtunk. – Vázolja rögtönzött tervét Niall, akinek kicsit felcsillan a szeme, amint meghallja, hogy Mona feltételezhetően még életben van. Már régóta nyilvánvaló mindenki számára, hogy odáig van érte, még ha ezt ő sosem vallaná be. Valószínűleg még önmagának sem meri.

Beletörődve, hogy ma már semmit nem tehetünk a ránk telepedő sötétség miatt, ezután mindenki elmegy aludni. Egyedül én maradok éber. Az éjszaka hűvösében közelebb húzódom a csábítóan meleg tűzhöz, és elkezdem bámulni a lángcsóvákat, miközben Hope szavai visszhangzanak fejemben.

Korábban, amikor valamiért kettesben voltunk megkérdeztem, hogy miért bízik bennünk, mire ő ennyit felelt:

- Mert ismertelek titeket.

- De hát sok embert ismerhettél. Honnan tudod, hogy megbízhatóak vagyunk?

- Ismertelek titeket, és azok alapján, amiket tudtok rólam, bíztam is bennetek. Lehet nem emlékszem, de ez így volt. Nem bízok meg mindenkiben, valamilyen oknál fogva bennetek mégis bíztam. Tehát, csak nem lehettek olyan rossz fiúk. – Mosolyodott el, mire nekem is el kellett vigyorodnom. 

Bízott bennünk. És én mégis… Elárultam. Talán. Nem is tudom mi lenne rá a megfelelő szó. Egy undorító, önző, szemétláda voltam, amikor szerettem volna, hogy elmenjenek. Lehet, hogy ezt így nem mondtam a szemükbe, de ez az egész, épp emiatt csak még rosszabb. 

Mindegy, az már a múlt. Megbántam, és megfogadtam, hogy segítek neki, kerüljön bármibe is.

Gondolataimból a bokor gyanús zizegése szakít ki. Valami van ott. Nagyon merem remélni, hogy csak valami éjszakai állatka kelt életre, de azért a biztonság kedvéért, lassan a fegyverem után nyúlok, és halkan a zaj irányába osonok, ami már a sátrunk közeléből jön. Amikor odaérek szemeim hatalmasra tágulnak, mivel nem egészen abban a látványban van részem, amit elképzeltem. Tényleg valami kis sünire, esetleg nyúlra számítottam, rosszabb esetben egy eltévedt kóborlóra, de erre aztán nem...  Egy fiatal, sötét hajú és élénk kék szemű sráccal találom szembe magam, aki először csak zavartan néz rám, amikor tudatosul benne, hogy lebukott, majd habár a fegyver látványától kicsit megilletődik, kihúzza magát, próbál bátornak tűnni. Megköszörüli a torkát, és így szól:

- Csak Hope-ért jöttem. Követtem őt és a barátodat idáig. Engedjétek el.

- Miért tennénk? Ki vagy te? - Nézek rá furcsán. 

- A barátja.