Húsz

20.

- The story of my life-

Nyitott sátorajtón beszűrődő halovány fény, madárcsicsergés, valamint egy hihetetlen hangos horkantás. Ezekre a dolgokra kelek. Lassan kinyitom a szemeimet, miközben nyújtózva felülök a matracomon. A fiúk még alszanak, bár ezen nem lepődök meg, többségében én vagyok az első, aki felkel. Vagy Ray. Ebben az esetben most gondolom ez így történt, mivel más nem cipzárazhatta ki a sátrunk ajtaját. Táskámból kikapok egy tiszta pólót, a régit pedig visszatömöm belé. Halkan kimászom a két alvó alak között, és kint ismét nyújtózkodom egy jó nagyot. Még csak most pirkad, hat óra körül járhat. Mindig is korán kelő típus voltam.

Odamegyek az egyik vödörhöz, amiben tiszta fürdő vizet tárolunk és egy gyors frissítő mosakodás után magamra kapom friss felsőm, mivel ilyenkor még azért hideg van, nem szeretnék megfázni. Hiába van már tavasz, ilyen korán még hűvös az idő.

- Áá, szép jó reggelt Teo. – Szól hirtelen a hátam mögül egy már oly jól ismert hang.

- ’Reggelt Ray. Mi a helyzet? – Fordulok az öreg felé, aki mosolyogva bök fejével az egyik sátor irányába.

- Akadt egy látogatónk. – Követem mozdulatát. Gondolom itt arra a földön alvó megkötözött alakra céloz, aki békésen szuszog az egyik sátor árnyékában. Összeráncolt szemöldökkel tanulmányozom a tagot, többször is végigmérem, de rá kell jönnöm, hogy fogalmam sincs ki lehet az. Értetlenkedve fordulok vissza Ray felé. Azonban ő, mielőtt még bármit is kérdezhetnék megrázza a fejét. – Majd Zayn és Hope elmesélik, ha már mindenki felkelt. – Lapogatja meg vállam, miközben elhalad mellettem.

Egy darabig nézem még a fickót, majd megvonom a vállam, és leülök a még mindig parázsló tábortűz mellé. Belebámulok az olykor még vörösesen felizzó hamuba, miközben átengedem magam gondolataimnak.

Éltem meg már én ennél furcsább dolgokat is.

- Hé, Teofil, gyere már! – Szólított kedvesen az egyetlen hang, ami akármit mondhatott, meg tudott mosolyogtatni. Csupa szeretettel fordultam a létező leggyönyörűbb nő felé, akit valaha is láttam. Michelly angyali mosollyal invitált, hogy mozduljak már végre meg, és másszak ki az autóból. De itt olyan kényelmes, kint pedig sötét és viszonylag hideg van. A hűvös szél sajnos már hozza a tél hírét. Nem mintha ez itt Görögországban olyan dramatikus lenne, csak a szokásoshoz képest, azért mégis csak hűvösebb az idő.

- Jó, megyek, csak egy pillanat. – Adtam meg végül magamat szempilla rebegtetésének. Erre mosolya még szélesebbre váltott, és vidáman kuncogva elkezdett szaladni a mezőn. 

Régebben gyakran jártunk ide a barátokkal, ha úgy hozta kedvünk, gyakran itt bandáztunk. Mostanában egyre több időt töltünk itt kettesben. Amióta egy párt alkotunk, szeretünk ide visszajárni, mivel itt ismerkedtünk meg, pár közös ismerősnek köszönhetően. Sokszor csak fetrengünk a magas fűszálak között és képesek vagyunk akár órákon keresztül is beszélgetni.

Épp készülnék leállítani a motort, amikor meghallom a rádióban a műsorvezető kétségbeesett hangját. Nem hallom egészen, hogy miről beszél, így feljebb tekerem a hangerőt.

- Ismétlem, senki ne hagyja el az otthonát, ez állami parancs. A legmagasabb fokú riasztás van érvényben, mindenki igyekezzen eltorlaszolni a bejáratokat és megfelelő mennyiségű élelmet eltárolni. A mentő alakulatok folyamatosan dolgoznak, mindenkihez el fognak jutni. Senki ne essen pánikba, és ami a legfontosabb kerülje az olyan alakokat, akik gyanúsnak tűnnek. – Fejezi be rövid kis monológját, majd újra elkezdi kántálni a pár sort.

Nem tudtam mi folyik körülöttem, össze voltam zavarodva és lefagytam. Zárjuk be magunkat otthonra? Kerüljük a kétes alakokat? Mi? Ez mit jelenthet? 
Pár másodpercig, esetleg percig csak egy helyben ücsörögtem, amikor hirtelen hasított belém a felismerés. 

Tovább már nem is lett volna időm gondolkodni, ugyanis egy velőtrázó sikoly ébresztett fel merengésemből.
Azt a sikolyt soha nem felejtem el.

- Hahó. - Integet szemem előtt Hope. Valószínűleg már nem először szólhat, nekem azonban mégsem tűnt fel. Ismét azok a borzalmas képsorok peregnek le szemem előtt, amiket akkor kellett átélnem.
- Szép reggelt. - Villantok rá hirtelen beállt rossz hangulatom ellenére is egy mosolyt. A múlt az múlt is marad, nem tudunk rajta változtatni. Ő meg főképp nem tehet semmiről, ezért nem szeretnék vele bunkózni. - Hogyhogy ilyen korán? - Érdeklődöm a még mindig csak felkelőben lévő napot kémlelve.
- Nem tudtam aludni. - Vonja meg vállait, miközben a földet bámulja.
- Értem. - Bólogatok. És valóban értem, mivel nekem sem biztos, hogy jönne álom a szememre, ha nem emlékeznék szinte semmire.
- Egyébként ha szabad kérdeznem... Te olasz vagy? - Pislog fel rám egy apró mosoly kíséretében. Én ismét elmosolyodom, miközben megrázom a fejem.
- Nem, valójában görög, de nem te vagy az első, aki olasznak hisz. Sőt... Nem először néztél olasznak. - Nevetek fel, amikor beugrik, hogy ezt már egyszer megkérdezte. Még amikor kijöttünk a csatornából, beszélgettünk egy keveset, ott jött szóba a dolog.
- Jajj, ne haragudj, nem emlékeztem. - Kacag fel, miközben zavartan füle mögé tűri egyik kósza hajtincsét. 
- Semmi gond. - Rázom meg fejem.
- És a fiúkkal hogyan ismerkedtél meg? - Érdeklődik tovább. - Vagy már ezt is elmesélted? - Harapja be ajkát, mielőtt felkacagna.
- Nem, tulajdonképpen ezt még nem. - Töprengek el. - Furcsa. De ha szeretnéd most megtehetem, ha jól sejtem még van pár óránk, amíg mindenki felébred. Akkor viszont mi fogjuk hallgatni a ti beszámolótokat. - Pislantok az idegen felé. Erre Hope egy kicsit elkomorodik és  bólint egy aprót. 
Én rögvest bele is kezdek a mesélésbe.

Miután rájöttem, hogy nem maradt senkim, őrülten mertem remélni, hogy hamarosan az én életemnek is vége lesz. Szerettem volna én is meghalni, nem szerettem volna tovább élni abban a tudatban, hogy mindenki itt hagyott. Egyedül maradtam. 
De a sors ezt nem így akarta. Nem szerette volna, hogy akkor vége szakadjon az életemnek. Nem mondanám, hogy tettem valaha is olyan emberfelettien nagy bűnt, amiért ez kellett volna, hogy legyen a büntetésem. Nem, magam sem hittem, hogy ezt érdemeltem, szóval igyekeztem nem magamat okolni a történtekért. Persze ez elég nehezen ment, hisz... 'Minden alakulhatott volna másképp, ha akkor rögtön kiszállok az autóból. Talán minden más lenne, ha akkor nem megyek el otthonról.' A szerelmem és a családom akkor talán még most is élne.
Azonban már késő ilyeneken gondolkozni. Az idő kerekeit bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk visszaforgatni. Szembe kell néznünk a kegyetlen valósággal ami most körülvesz minket, és minden tőlünk tehetőt meg kell tennünk a túlélés érdekében. Gondoltam ezt akkor, amikor az utolsó utáni pillanatban még sikerült jegyet szereznem az Anglia felé tartó utolsó járatok egyikére. Talán ott majd minden más lesz. Talán ott nincs ekkora felfordulás mint Európában. Talán ott kezdhetek majd egy új életet. 
Ezekkel a gondolatokkal szálltam fel, majd később le a repülőgépről. 
Azonban minden reményem és bizakodásom egy szempillantás alatt elszállt, ahogy a poggyászkiadóból kilépve egy hörgő alak vetette magát rám. Az emberek pánikoltak és kétségbeestek, pillanatok alatt hatalmas felfordulás tört ki a helyiségben. Én jobb ötletnek láttam azt, ha inkább visszahúzódom és megbújok a háttérben.
Az elkövetkezendő napokat a repülőtéren töltöttem. Várakoztam. Tulajdonképpen magam sem tudom mire. Talán felmentőseregre. Talán más túlélőkre. Talán egy kis erőre, ami rávett volna, hogy induljak utamra. Nem tudom, de mint később kiderült jól döntöttem, amikor ott maradtam.
Néhány nappal az érkezésünk után, landolt egy kisebb gép. Én óvatosan elbújtam, és csak a távolból figyeltem, ahogy pár alak közelít búvóhelyem felé. Értetlenkedve lépkedtek, fel voltak háborodva, amiért a repülőtéren dolgozók közül senki nem volt a helyén. Nem értették, hogy mi folyik itt, arról vitatkoztak, hogy a személyzet egyszerűen csak felszívódott, vagy valami nagyon hülye szívatásra készül. 
Pechükre egyikük sem találta el. Beérve a poggyászkiadóba őket is sokkolta a látvány. Hirtelen azt se tudták mit csináljanak, meg voltak ijedve, össze voltak zavarodva, és úgy éreztem segítenem kell rajtuk. Előmerészkedtem eddigi zugomból, és megölve pár rusnyaságot kimenekítettem őket a szorult helyzetükből. 

- Szóval azóta a fiúkkal vándorlok. - Fejezem be a történetet.
- Hűűű. És ha megkérdezném, hogy Ray-nek mi volt a szakmája? - Mosolyodik el Hope, rögtön levágva a dolgot.
- Akkor az lenne a válasz, hogy pilóta. Igen. - Bólogatok. 
- És Austin? Vele is a reptéren találkoztatok? - Érdeklődik tovább.
- Nem, az már egy másik történet. Mi, azaz a srácok, Paul, Ray és én, együtt mentünk mindenhova. Később a csoportunk kiegészült még pár fővel, köztük volt Austin is. - Mosolyodom el az emléken. - Majd szívesen elmesélem, ha gondolod, viszont ha jól látom, a vendégünk felébredt. - Biccentek az engem gyanúsan méregető srác felé. - Szóval most rajtatok a sor.