Huszonegy

21.

Mona szemszöge
- Fáj, hogy nem ismernek - 

- Csak… Nem tudja valaki, hogy merre ment? - Kérdezem összeszorított fogaim között. Erre minden körülöttem álló embertől csak egy nemleges fejrázást kapok. Nem hiszem el, hogy senki nem tudja hol van!

- Nyugi, Randy is vele van. – Mondja Gareth az arcomat fürkészve. Rápislantok, és remélem ezzel a tekintettel mindent tökéletesen kifejezek, és nem kell hozzáfűznöm semmit. Azonban ő csak értetlenül felhúzza szemöldökét.

- Ettől egy csöppet sem leszek nyugodtabb. Sőt… - Nézek fejrázva barna szemeibe, melyek összehúzódnak a mosolygástól. Hogy képes ezen egyáltalán elmosolyodni? Hát nem érti, hogy akár bajuk is eshetett? 

- Édes, egy percig sem kell emiatt aggódnod. Hope már nem kislány... Lehet csak egy kis... Mókázásra vágytak, nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni. – Vigyorog egyenesen arcomba. 

- Pfujj, hagyd abba. Esküszöm egy mocsok vagy. – Állok fel undorodva mellőle. Azt sem tudom egyáltalán miért álltam szóba vele. Talán azért, mert már annyira magányosnak éreztem magam, hogy bárkivel képes lennék szóba elegyedni. Talán azért, mert aggódok Hope miatt. Vagy talán csak azért, mert ismét elkezdtem bizakodni? Hinni az emberekben? 
Ha az utóbbiról van szó, azt hiszem ezt a bizalmamat hamar el kell vetnem, mivel Gareth a következő pillanatban végigsimít derekamon, és megragadja a kezemet. Érdeklődve és talán egy kicsit fenyegetően pillantok le rá. 
– Eressz! – Förmedek rá, amikor nem veszi a jelzést.

- Miért? Ne legyél ilyen kis szerény, tudom, hogy te is akarod. - Mormogja, miközben feláll és kezemet még mindig szorítva egyre közelít felém.

- Szerény? – Szisszenek fel. – Rosszul vagyok tőled. Ha te lennél az utolsó férfi a földön, akkor sem akarnám. – Húzom gúnyos mosolyra a számat. 
Tekintete megváltozik, pillantása hirtelen szikrákat szór. 
– Most pedig eressz el. - Rántom meg karom.

Ahogy elengedi a csuklóm, keze rögvest vissza is vándorol hozzám, mégpedig olyan módon, hogy pofoncsap. Egy pillanatig csak meglepetten állok egy helyben, majd lassan arcomhoz emelem kezem, és számra tapasztom ujjaimat, melyet valószínűleg elharaptam a váratlan ütés következtében, mivel ahogy szemem elé emelem tenyerem, látom, hogy az véres. 
Egy utolsó szánakozó pillantást vetek Gareth-re, aki abszolút nem tűnik bánatosnak, vagy esetleg sajnálkozónak, egyszerűen csak dühös. És ez engem is felbosszant. 

Szóra sem méltatva hátat fordítok neki és kiviharzok a helyiségből. Erősen kell igyekeznem, nehogy szabad utat engedjek könnyeimnek, amik minden áron ki akarnak törni. Tartóztatnom kell magam, nem szabad gyengének tűnnöm. 

Amint kilépek az ajtón, egy nagyobb csoportosulást pillantok meg az egyik kunyhó sarkánál. Valamit nyilván körülvesznek, mivel egy kupacot alkotva susmognak körülötte. 
Felfordul a gyomrom, és meg kell kapaszkodnom egy faágban, nehogy összeessek. Remegő kezekkel nyúlok oda szemeimhez, melyekből minden igyekezetem ellenére elkezdenek szivárogni a könnycseppek. 
Kit érdekel ha sírni látnak? Miért akarom én pont nekik bizonyítani? Belefáradtam már abba, hogy folyton erősnek mutatom magam. Pedig nem vagyok az. Utálom, de tényleg nem. Fáj az a pofon. Fáj az, hogy senki nem szeret annyira mint Hope-ot. Fáj, hogy nem ismernek. Fáj, hogy akármennyire is szeretnék, nem tudok megbízni senkiben, mivel... Nem merek.
Veszek egy mély levegőt, miközben letörlöm könnyeim, és némi erőt véve magamon, úgy döntök bezárkózok a szobánkba és ki sem mozdulok egész nap.

 Ahogy elindulok önkéntelenül is a csoportosulás felé pillantok, amikor elhaladok mellettük. Hirtelen egy ismerős hang üti meg a fülem. Nem tudom honnan, de valahonnan egész biztosan ismerem. 
Fülelek még egy picit, majd mivel többet nem hallom, vállam megrántva továbbhaladnék, amikor valaki ismét felszólal.

- Eljössz velem megkeresni Monát? - Hallom ki Hope-ot a tömegből, amit hamarosan az az ismerős hang is követ, egy szimpla 'Igen' válasszal. Gyomrom ha lehetséges, még az eddiginél is kisebbre zsugorodik, mivel ez a hang... Olyan, mintha... De az lehetetlen.
Feleszmélve, rögtön odasietek én is az embertömeghez és kalapáló szívvel tolakszom magam egyre előrébb. 
Azonban arra, amit látok, nem számítok. Vagyis azokra, akiket látok. Amikor már az első sorból nézhetem én is a csődület fő okát, lecövekelek, szemeim kiguvadnak, szám pedig egy pillanatra eltátom. Aztán megrázom fejem és összeszedem gondolataim.

Sosem szerettem alábecsülni az embereket, de azt hittem, hogy… Hogy ők már talán nem is élnek. Most pedig itt állnak velem szemben. 
Azt kell, hogy mondjam csalódtam. Persze pozitív értelemben. 
De álljunk csak meg egy szóra... Mégis hogyan lehet velük Hope?

- Mona! – Találja meg hirtelen pillantásomat hugicám. – Mona... – Mondja ki nevem másodszorra is, lágyabban. Csillogó szemein látom, hogy mindjárt elsírja magát. Rögtön oda kell hozzá futnom, és meg kell ölelnem. Ezt mostanában nem szoktam túl gyakran csinálni, így először meglepődik, aztán természetesen ő is visszaölel. Vállamba fúrja arcát és szipogva próbál erőt meríteni magán, hogy fel tudja emelni fejét. 
Erős késztetést érzek rá, hogy soha többé ne eresszem el. De valahogy mindig elhiszem, hogy már eléggé érett ahhoz, hogy tudjon vigyázni magára, és aztán mindig be kell látnom, hogy ez nem így van. Még szinte gyerek.

- Hol voltál? Mit csináltál? Mi történt? – Szakadnak ki belőlem a kérdések, amikor felpillant rám.

- Nem tudom. Én... Én nem tudom! – Dadogja. Arca zavarodottságot és némi félelmet tükröz. Óvatosan ránézek a fiúkra, hátha ők tudnak szolgálni valami használható információval. Először Louis tekintetével találkozom, így ő tesz egy lépést felém.

- Szia Mona, először is örülök a találkozásnak. – Mondja kedvesen, de én most olyan kíváncsi és türelmetlen vagyok, hogy csak biccentek egyet, és sürgetem, hogy folytassa. – Ez az egész egy kicsit… Zavaros. De igyekszem mindent úgy elmondani, ahogy történt. Kezdem az elején. – Ekkorra már szinte az egész társaság körénk csoportosul, és izgatottan várják a fiú beszámolóját. Bárcsak ne undorodnék ettől ennyire. Mindenki egy kis pletykára szomjazik, arra vár, hogy had halljon egy újdonságot, amin aztán kéje-kedve szerint csámcsoghat. Rosszul vagyok tőlük.  – Épp az erdőben sétáltam, rajtam volt a sor, hogy felderítsem a környéket, mivel mostanában szokatlanul sok harapdáló támadás ért minket, gondolom ez veletek is hasonlóképp volt. – Meg sem várva válaszom folytatja. – Egyszer csak láttam hogy valaki legurul a domboldalon. Gondoltam biztosan csak egy eltévedt élőhalott, így nem is szenteltem neki nagyobb figyelmet. Már épp indultam volna tovább, amikor azonban meghallottam Hope hangját. Egyből oda is siettem segíteni neki. A földön hevert, és ahogy reagált, mikor kérdeztem tőle valamit, rögtön rájöttem, hogy mi történt. Nem emlékezett rám. Semmire nem emlékezett. – Néz mélyen a szemembe. – Legurult a domboldalról, és úgy beütötte a fejét, hogy emlékezetkiesése volt. Azaz van, mivel még most sem emlékszik mindenre. - Néz megerősítést várva az említett lány felé.

- Hope? – Fordulok ijedten én is arra. Vajon azért, mert szeretném remélni, hogy Louis-nak nincs igaza, vagy azért mert még mindig, ezek után sem bízom benne?

- Nem emlékszem semmire Mona. – Mondja bánatosan, lebiggyesztett ajakkal.

Igyekszem nem kétségbeesni és ésszerűen gondolkozni, habár az egyetlen ember, aki talán tudná, hogy ilyen esetben mit kell csinálni itt áll előttem és valószínűleg nem emlékszik a teendőre. 
Most mi legyen? Mit kellene tennem? 

Gyorsan körbepillantok, és tekintetem megállapodik az ajtón, melyen körülbelül pontosan 2 perce jöttem ki. Már tudom is.

- Jó, gyere. – Fogom meg unokatesóm kezét, majd magam után rángatom Gareth-hez, aki a csoport 'orvosaként' szolgál, de valamilyen meglepő okból kifolyólag mégis mindenki Hope segítségét kéri, ha történik velük valami. Vajon miért?
Azonban most mást nem tudok tenni. Csak ő tud segíteni.