Huszonkettő

22.

Liam szemszöge
-Nem kell egyedül megbirkóznod ezzel-

Idegesen kopácsolok ujjaimmal az asztalon, amíg Hope bent van a vizsgálóban. Vagyis miféle vizsgáló? Egy koszos kis lyukról beszélünk, ami jelenleg a csapat orvosi rendelője. Az igazat megvallva eléggé nyugtalan vagyok, elsősorban a félrészeg doki miatt, aki bekísérte abba a szobába a lányt.
Egyfolytában azon kattogok, hogy valamit tennem kellene. helyette továbbra is csak egy helyben ücsörgök. A többiek a helyiségben szétszórva figyelik az ajtót, bámulnak ki az ablakon, vagy éppen szemükkel követik a fel-alá járkáló Monát, aki mióta találkoztunk, egy szót sem szólt hozzánk. Igyekszik kerülni mindenféle kontaktust, szinte ránk sem pillant.

- Oké, akkor én vállalom. – Szólal fel hirtelen Harry, miközben feláll mellőlem és kiáll középre, hogy mindenki jól láthassa. Mindannyian kíváncsian tekintünk rá.

- Mit? – Értetlenkedem.

- Azt, hogy megszólaljak. Vagy csak nekem volt kínos ez a csend? – Pillant feltűnően Monára, aki rögtön elkapja tekintetét. – Én csak egyszerűen nem értem, hogy mi ez az egész.

- Én sem. – Veszi át hirtelen a szót Niall felpattanva, aki szintén Mona tekintetét kezdi el keresni. A lány már nem tudja hova nézzen, így végül feladja.

- Hagyjátok már abba ezt a vizslatást. – Torpan meg hirtelen, miközben idegesen hajába túr. – Most mit vártok? Rohadt ideges vagyok…

- Szerintem nem csak ennyiről van szó. – Száll be Zayn is.

- Hónapokig nem találkoztunk, azt sem tudtuk mi van veletek. Erre most ismét felbukkantok, és azt várjátok, hogy minden legyen olyan, mint azelőtt? Várjunk csak... Milyen is volt azelőtt? Ja, hogy együtt töltöttünk körülbelül 2 hetet... Tényleg, mintha akkor annyira megismertük volna egymást, hogy most magyarázkodnom kelljen, miért nincs kedvem veletek társalogni. – Bukik ki belőle.

- Hoppácska. – Húzza fel szemöldökeit Louis, miközben érdeklődve hátradől a székében. Igen, én is hasonló képet vághatok, mint ő. Valójában lehet azért, mert Monát még sosem hallottam ennyit beszélni. Nem hogy egy huzamban, de összességében sem. Nem mintha most ez lenne a lényeg...

- Ha jól emlékszem ti hagytatok ott minket. Én azt hittem, hogy jól kijövünk egymással. Szóval nem értelek. Miért vagyunk mi a hibásak? – Rázza értetlenül a fejét Niall.

Egyébként én már semmit nem értek. Hátradőlök a székben, akárcsak barátom és érdeklődve figyelem a műsort. Már csak a popcorn hiányzik...

- Jól kijövünk egymással? Nem tűnt fel, hogy én nem szerettem... Szóval, hogy én nem nyitottam felétek? Hogy hidegen hagyott mit csináltok, hogy nagy ívből tettem mindenre, hogy csak el akartam húzni és ennyi?  - Néz körbe. Szemöldököm még magasabbra ugrik.

- Nem, nem tűnt fel. – Dacolja be magát Niall. – Nekem csak az tűnt fel, hogy ezt akarod elhitetni velünk. - Állja Mona tekintetét. Végül meg is nyeri a vele vívott szemezést, a lány hirtelen elkapja fejét és kibámul az ablakon, igyekezve rejteni mindenki elől arcát. –  Felesleges a nemtörődömöt játszanod Mona, mindannyian tudjuk, hogy valójában nem vagy az. - Folytatja, mire a lány válla megrándul. Mintha... Sírna?

Nem, biztosan nem. Maximum csak kinevette Niall-t vagy valami hasonló...

- Nézd Mona, én talán tudom, hogy mi lehet a problémád egyik oka, és azt hiszem itt az alkalom, hogy bocsánatot kérjek. Igen, egy bunkó paraszt voltam, nagyon sajnálom, ha megbántottalak. Az egész egy nagy félreértés volt. Nem kellett volna ilyeneket mondanom, ne haragudj. Belátom, hibáztam, de azért nem kellene ennyire ellenszenvesen viselkedned velünk, amikor nyilvánvalóan segíteni szeretnénk rajtatok. – Fakad ki Zayn is.

Erre Mona kezeivel odakap ugyan szájához, de nem tudja megakadályozni feltörekvő keserves zokogását, ami valahonnan nagyon mélyről jöhet.

Mi a fiúkkal egyszerre ugrunk fel, bár fogalmunk sincs, hogy miről van szó, vagy hogy valójában mit tehetnénk, olyan váratlanul ér mindenkit a dolog. Kérdőn nézek össze Harry-vel, majd végül tekintetem megállapodik Niall-ön. Igen, ha valaki képes hatni rá, az csakis ő lehet. Bólintok egyet felé, mire válaszul ő is biccent egyet, és óvatosan odalép a csendesen sírdogáló lány mellé.

- Nem kell egyedül megbirkóznod ezzel. – Simít végig hátán, mire Mona megpördül és szorosan megöleli. Niall először meglepődik, majd végül gyengéden magához szorítja a most olyan törékenynek és magányosnak tűnő lányt. 

Ekkor tudatosul bennem, hogy milyen rosszindulatú is voltam valójában. Hisz hányszor hallottam már, hogy soha ne ítéljünk addig, amíg nem ismerünk valójában egy embert? Amíg nem tudjuk, mi állhat viselkedése hátterében? Hihetetlen, hogy tulajdonképpen mi mindig csak a folyton mogorva és komoly Monát láttuk, de Niall képes volt észrevenni benne a jót is.

- Igazad van. – Szipogja Mona a fiú pulcsijába. Mást nem is mondd, de tulajdonképpen nincs is rá szükség. Ez a két szó mindent elárul, és hirtelen mindenki másképp kezd tekinteni rá. Mindenki csodálattal fordul felé. Elsősorban azért, mert képes volt egész eddig egyedül kitartani, másodrészről pedig azért, mert ezt képes volt beismerni.

– Köszönöm, hogy segítettetek Hope-on, hogy elhoztátok ide… Nem tudom, hogyan csináltátok, csak... Köszönöm. – Törölgeti szemét, kissé elhúzódva Niall-től. Hangjában azért hallani még a kétség foszlányait, persze nem is várhatjuk el tőle, hogy az csak így az egyik pillanatról a másikra eltűnjön. Valószínűleg idő kell neki, hogy teljesen képes legyen megbízni bennünk.

- Hát, tulajdonképpen Hope pasija vezetett ide minket. – Magyarázza Louis, amikor végre sikerül magához térnie döbbenetéből.

- Pasija? – Szalad ráncba hirtelen a lány homloka.

- Ja, valami Randy. Nem tetszik nekem az a tag. – Kontrázik Zayn, talán azért, hogy kicsit enyhítse a kialakult feszült helyzetet, hogy Mona ne érezze kellemetlenül magát, hogy tudja, ránk tényleg számíthat. És ez talán be is válik, mivel a lány felnevet. Igaz gúnyosan, de azért... Ez mégiscsak valami.

- Randy? – Kérdez vissza. – Én nem tudok arról, hogy a pasija lenne. Bár ki tudja, mostanában egy kicsit... - Hagyja félbe a mondatot. Senki nem erőlteti, hogy folytassa.

- Hát igazából… Ő mondta azt. Mármint Randy. – Világosítom fel.

- Nem, azért azt csak említette volna Hope. Szóval csak szeretné…

- Hát pedig akkor együtt kellett lenniük, ha odatalált hozzánk. – Gondolkodik hangosan Louis.

- Vagy csak követte. – Szűri ki fogai között a lány. – Én itt már semmin nem lepődnék meg. - Mondja… Szomorúan?

- Akarod, hogy leüssem? – Kérdi pókerarccal Louis. Pár másodpercnél tovább persze senki nem bír komoly maradni, így kitör belőlünk a röhögés. Furcsa azt látni, hogy Mona is elmosolyodik.

- Amúgy azt ugye vágjátok, hogy bezártak minket? – Kérdi Harry felénk fordulva, miközben még mindig az ajtó kilincsét rángatja.

- Csodálod? – Kérdem fáradtan halántékomat dörzsölgetve. – Talán még a kötelet sem vettük le a csávó kezéről, amikor megérkeztünk... – Mondom, mire egy percig csak bámulnak rám, és aztán végül ismét kitör mindenkiből a röhögés. Azt hiszem, ezzel a helyzettel mást egyelőre nem tudunk kezdeni, előfordulhat, hogy már csak kínunkban nevetünk.

- Aggódom. – Fagy le hirtelen a mosoly Mona ajkairól. 

- Nyugi, szerintem majd idővel kiengednek. - Néz ki az ablakon Niall.

- Mármint nem a bezárás miatt. Most az nyugtalanít legkevésbé... – Legyint egyet.

- Ne aggódj, biztos minden rendben lesz. Hope egy igazi túlélő. – Vigyorog rá Louis. Erre Mona sóhajt egy nagyot, majd bólint egyet.

- Biztos minden rendben lesz. – Ismétli a fiú szavait, majd mintha most látnám először az arcán, hogy hisz nekünk. Remélem, nem kell csalódnia, bár sajnos most egy olyan dologról van szó, amit mi nem nagyon befolyásolhatunk.