Tizenkilenc

19.

Hope szemszöge
- Akadt egy látogatónk -

Beszédhangokra ébredek. Mellettem Harry és Louis békésen szunyókál, halkan szuszognak, ahogy a levegőt veszik. Felülök és egy ideig csendesen nézem őket, hátha valami eszembe jut. De nem. Még mindig nem emlékszem rájuk. Kicsit talán csalódottan sóhajtok egyet, majd visszatérek ébrenlétem eredeti okára. 

Kintről a beszélgetés egyre hangosabbá válik, már nem is igen lehetne beszélgetésnek nevezni. Inkább... Igen. Valakik vitatkoznak. 

A két alvó test között óvatosan a kijárathoz kúszom, és kicipzározom a sátor ajtaját. 
Amint kilépek rajta, megpillantom Zayn-t aki a nekem háttal álló alakra szegezi fegyverét.

Nem tudom eldönteni, hogy mit tegyek, talán jobb ötlet lenne észrevétlenül visszamászni a sátorba. Azonban már késő. Zayn szemei megállapodnak rajtam, mire az előttem álló srác is hátrapillant válla felett. Egyenesen szemeimbe néz, és mintha látnám átsuhanni arcán a megkönnyebbülést, felsóhajt.

- Mi folyik itt? – Kérdem végül halkan.

- Kincsem, mondd meg neki, hogy ismersz. Ez az idióta nem hiszi el, le akar lőni, vagy tudom is én, teljesen megveszett. – Az után, hogy meghallom a mondat elejét, már semmi mást nem értek abból amit beszél. Leragadok annál, hogy... Kincsem? 

Lassan feltápászkodom a földről és tekintetemmel végigmérem a nálam körülbelül fél fejjel magasabb fiatal srác arcvonásait. Minden erőmmel azon vagyok, hogy valami megragadjon, és hozza vissza végre emlékeimet, azonban... Csöppet sem ismerős ez a fiú. Egyébként meglehetősen helyes, sötétbarna, majdhogynem fekete haja van és szép tengerkék szemei. Szája most óvatos mosolyra húzódik, ahogy feltűnik neki, hogy őt bámulom.

- Nem... Nem tudom. – Kapom el hirtelen tekintetem, miközben megrázom a fejem. Akármennyire is erőltetem, nem megy. Egyszerűen csak nem jut eszembe semmi. 

- Mi az, hogy nem tudod? – Förmed rám hirtelen a srác, mire a váratlan hangszínváltozástól ugrom egyet ijedtemben. Zayn aggódva összevonja a szemöldökét, miközben nemtetszését kifejezve megrázza a fejét.

- Elvesztette az emlékezetét. – Felel szánakozva, a srác olyan szépen feltett kérdésére. Ránézek. Arcáról tisztán letudom olvasni, hogy még mindig nem bízik az ismeretlen fiúban. És tulajdonképpen... Én sem. Viszont nem tudom mégis milyen okból kifolyólag... Benne igen, így kicsit közelebb húzódom hozzá, és nem törődve a másik srác gyilkos pillantásaival próbálok elbújni mögötte.

- Hogy micsoda? Ne szórakozzatok már velem. Hope, gyere ide. - Bosszankodik továbbra is, mire én csak megrázom a fejem.
- Te tényleg ekkora gyökér vagy? Nem látod, hogy nincs jól? - Mutat felém Zayn. Valóban nem festhetek a legjobban, ahogy érzem körülbelül falfehér arccal bambulok magam elé, azon igyekezve, hogy egyenletesen vegyem a levegőt és nehogy összeessek. 
- Mégis hogyan történt? Gyere kicsim, egy percig sem maradunk tovább itt. Menjünk vissza a többiekhez, ott lehet, tudnának segíteni rajtad. - Tesz egy lépést felénk a srác, amint gondolom leesik neki, hogy valami itt tényleg nem stimmel. Erre mi is automatikusan elkezdünk hátrálni.

- A többiekhez? Többen is vagytok? – Kérdezősködik Zayn. 

- Igen, egy egész nagy csoportunk van. - Bólogat. - Nem mintha befogadnánk idegeneket… – Teszi hozzá kissé lenézően, egy szúrós  pillantás kíséretében.

- Nem mintha szeretnénk csatlakozni. - Rázza meg értetlenül a fejét Zayn.

- Nem mintha lett volna rá lehetőségetek. - Vonja fel kihívóan szemöldökét a másik srác.

- Nem mintha ez érdekelne bárkit is. - Szólalok fel gyorsan, mielőtt még folytatnák a civódást. Sikerül leküzdenem a rajtam egyre jobban úrrálevő pánikot, olyan mintha hirtelen átváltanék egy másik szerepre. Mintha egy kicsit hasonlítanék... Monára. - Hagyjátok abba. Ez a veszekedés nem vezet sehova. - Dörzsölgetem fejem, ami hihetetlen mód elkezd hasogatni a hirtelen rám zúduló információknak köszönhetően. 

- Ne haragudj. – Mondja Zayn egy pillanatra levéve szemét az ismeretlenről, rám nézve. Én csak megrázom a fejem és erősen behunyom szemeimet. Tudom, hogy az utóbbi hónapokban valami megváltozott. Bennem is és körülöttem is. Tudom, sőt érzem is. De nem emlékszem. Nem emlékszem, hogy mi váltotta ki, hogy pontosan mi is változott és, hogy miért történt. 

- Amúgy... - Köszörülöm meg torkom, ami a rám törő felismeréstől kiszáradt. - Hogy hívnak? - Kérdem meg végül tekintetem a srácra emelve.

- Randy. - Néz rám még mindig összevont szemöldökkel. - Mit csináltatok vele? – Fordul vissza Zayn-hez.

- Hogy mi mit csináltunk? Megmentettük a számára most teljesen idegen világtól, ami jelenleg körülveszi! – Száll be rögtön a vitába az említett fiú.
Ismét kezdődik… Lehunyom a szemem és próbálok nem a fejfájásra, valamint a körülöttem és egyaránt a bennem zajló csatára koncentrálni. 

- Mi a tököm van már? – Lép ki ekkor morcosan Louis is a sátorból. Majd eddigi álmos tekintete hirtelen éberre vált, amikor megpillantja az ismeretlen fiút.

- Akadt egy látogatónk. – Mondja Zayn, fegyverével a srácra bökve.

- Felesleges ez az egész, csak engedjetek el minket. - Mondja Randy.

- Titeket? – Értetlenkedik Louis.

- Engem és Hope-ot. – Bólint egyet.

- Jelenleg akár tetszik akár nem, minket jobban ismer, mint téged. Vedd figyelembe, hogy neki mi a jó. – Vágja rá Zayn, mielőtt Louis tovább kérdezősködhetne.

- Talán neki az lenne a legjobb, ha megnézné egy orvos és találkozna a hozzá legközelebb álló személlyel, nem? – Húzza fel egyik szemöldökét a fiú.

- Milyen orvos? Mi van? – Értetlenkedik továbbra is a nemrég felébredt srác.

- A csoportunknak van egy orvosa. Hope és Mona is tagok. – Magyarázza fásultan Randy.

- Mona is ott van? – Kérdem halkan, miközben szemeim rögtön felcsillannak. Mindenki rám néz, de most nem törődöm a pillantásukkal. Annyira tudtam, hogy jól van. Tudtam! Csak azt nem tudom, hogy honnan.

- Persze. – Néz rám kedvesen. - És valószínűleg már nagyon aggódik érted.

- Jó, elmegyek veled. - Vágom rá azonnal, bármiféle gondolkodás nélkül. Nem szeretném, ha Mona idegeskedne miattam.

- Hope! – Hördül fel Zayn. – Nem is tudod ki ez a tag. Nem mehetsz el vele!

- De elvileg tudom.  – Nézek rá ismét a fiúra, aki még mindig aranyosan mosolyog rám. Talán az első benyomással ellentéteben mégsem olyan, amilyennek először tűnt. Hisz elvileg én... Szóval ha összejöttem vele, csak nem lehet olyan bunkó. Biztos ő is csak megijedt. - Muszáj találkoznom Monával. 

- Igen, ez természetes, csak… - Vakargatja meg halántékát a srác, akin látom, hogy rendesen összezavarodott. - Jó, oké. Akkor mi is megyünk. Vagy legalább is én tutira. - Mondja végül bólintva, egy elszánt tekintet kíséretében.

- Én is. – Bólogat Louis is, még mindig Randy-t kémlelve. 
Hogy ebből mi lesz...