Huszonhárom

23.

Harry szemszöge
- Most következik be az a pillanat, hogy külön válnak útjaink? -

Az idegtépő komoly hangulat után a beszélgetés ismét visszacsorog régi medrébe. Igyekszem nem bámulni Monát, és terelni a könnyed kis csacsogás témáját. Ha jól veszem le, a többiek is épp ezen vannak, mindenkinek megered a nyelve, és próbál viszonylag normálisan viselkedni. Persze Mona nem hülye, tudja, hogy miatta vagyunk ilyen... Zavarban?! Talán ez a megfelelő szó, igen. Mindenkit összezavart és meglepett a kifakadása, azt hiszem egyikünk sem számított rá. 
Körbenézek. Az arcokon mosolyok bujkálnak, mindenki felszabadultan beszélget. Kivéve persze a lányt, aki szerintem önmagát is meglepte hirtelen kinyílásával, így csendesen nézelődik, esetleg pár mosolyt megengedve magának.

Mintha ismét a szobában ülnénk, 2 hónappal ezelőtt. Azzal a kivétellel, hogy most Hope nincs velünk. Furcsa. Akkor is vele történt valami. Kész szerencse csomag ez a lány. Ezen elmosolyodom, mivel eléggé emlékeztet az egykori önmagamra. Bár azért én az utóbbi időben változtam szerintem, persze csakis előnyömre...

Pár pillanattal később az a negyvenes éveiben járó  figura jelenik meg az ajtóban, akivel korábban Hope besétált a helyiségbe. Kicsivel később a lány is felbukkan mögötte, aki tekintetét végig a padlóra szegezve sétál el a kissé bosszúsnak tűnő férfi mellett. Rögtön egy rossz érzés fog el. 

- Naaaa? – Fut oda azonnal hozzájuk Mona.

- Nem tudom. Sokat nem tudtam kideríteni, nincsenek meg hozzá a szükséges eszközök, de valószínűleg ez csak egy átmeneti állapot. 

- Hála az égnek. – Öleli át az eddig csendesen álldogáló lányt unokatestvére. – De… minden rendben? – Tolja el magától, hogy szemügyre vehesse.
A lány a szokásosnál is sápadtabb, és minta talán jobban feszengene. Igen, ez már nekem is feltűnt, rögtön azután, hogy kilépdelt a pasas után. 
- Ugye nem... – Kezdi halkan Mona, miközben szikrákat szóró szemmel pillant a férfira. – Mit műveltél? – Fordul undorodva a doki felé, miközben elindul felé.

- Én? Semmit. – Vigyorog az rá.

- Hazudhatnál jobban is, te szemétláda. – Löki meg két kézzel a férfi mellkasát, mire az feldühödik és ösztönösen majdnem visszaüt. Erre egyszerre hárman ugranak a lány megmentésére.

- Ezt mégis hogy gondoltad? – Kel ki magából Niall, akit szintén úgy kell leállítani, nehogy nekimenjen ennek az alaknak. Én meghúzom magam a háttérben, elég ha már a többiek viaskodnak a krapekkal. Inkább odamegyek a hirtelenjében magára hagyott Hope-hoz.

- Öhm. Te jól vagy? Ugye nem csinált veled… Mindegy. Gondolom, nem velem akarod megbeszélni ezeket a dolgokat. De ha mégis szeretnél valakivel beszélni, akkor… Jó, inkább hagyjuk. Nem is értem miért kezdtem bele... – Hadarom egyre gyorsabban, az egyre kellemetlenebbé váló dolgokat. A lány félrebillenti a fejét, miközben a válaszon gondolkodik.

- Nem, semmi olyant nem csinált. Mármint… Próbálkozott, de én nem engedtem neki, ezért… - Pislog a földre, majd felpillantva rám kifésüli haját arcából, ezzel felfedve felszakadt homlokát. Először én is csak pislogok, nem egészen értem. Aztán rájövök, hogy az a sérülés valószínűleg még új, mivel még mindig szivárog belőle a vér...

- Megütött? – Kerekedik el a szemem, majd miután a lány félrenézve bólint egyet, odatolakszom én is a zajos társaság középpontjába. Sok értelme nem hiszem hogy van, de hirtelen olyan dühöt érzek, muszáj valamit csinálnom, ezért én is beállok az észosztók csoportjába, bár feleslegesen, mivel majdnem mindenki túlkiabál. A legtöbben a férfival veszekednek, azonban olyan is akad aki próbálja nyugtatni a kedélyeket. Persze nem sok sikerrel.
Valószínűleg ha a srácok is tudnák, hogy mit tett Hope-al, még ennél is durvább lenne a helyzet. Többek között ezért is szerencse, hogy a hangom elveszik ebben a kavalkádban és, hogy mindenki magával van elfoglalva. De tényleg nem értem, hogy hogyan képes valaki ilyenre vetemedni. Hope a légynek is nehezen ártana, ki képes őt bántani? Ki képes egyáltalán megütni egy nőt? Az én szememben talán ennél már nincs is nagyon lejjebb. 

A hangos kiabálásra kinyílik az ajtó, és bejön pár fegyveres alak a szobába. Egy pillanatra mindenki elhallgat és kíváncsian kémleli a belépő embereket, akik igyekeznek rendet teremteni. Vagyis kirángatják középről az orvost, minket pedig kitoloncolnak a ház elé, ahova valószínűleg mindenki kicsődült, ugyanis egy tucat ember leselkedik kíváncsian, a nagy műsorra várva.

- Ideje mennetek. – Áll a csapat élén Randy, aki csak egy csöppet tűnik feszültnek és idegbetegnek. Tényleg csak egy csöppet.
- Igen, azt hiszem tényleg az lesz a legjobb. – Mérlegeli a helyzetet Liam. Ha ő is így gondolja, akkor én is ezen a véleményen vagyok. Mindig is ő volt a legmegfontoltabb közülünk, bízok az előérzeteiben. 
A következő pillanatban a  'főnök'  közelebb lép egyet Hope-hoz, megragadja a lány kezét, ami úgy tűnik neki annyira nem tetszik, de nem tud mit tenni, így engedelmeskedik a srácnak, aki elkezdi maga felé húzni. Erre Hope másik kezét Louis kapja el. 
- Szerintem ő is velünk jön. - Mondja egyenesen Randy arcába bámulva.

- Én úgy gondolom, hogy ők maradnak, és ti pedig húztok innen. – Mondja igyekezve Louis higgadtságát tükrözni Randy.

- Talán egyszer azt is meghallgathatnád, hogy ők mit akarnak. – Vetem fel, mire hirtelen odakapja a fejét. Ahogy látom, már nem kell hozzá sok, hogy teljesen kiakasszuk. Szerintem egyikünk sem szeretné tudni, hogy mi fog történni, ha elszakad a cérna, így tényleg le kellene lépnünk, ezért biccentek egyet Liam felé, hogy tárgyaljon vagy valami. Ő értetlenül néz vissza rám, nem tudja mit tehetne. 
- Hát legyen. Nos, mit szeretnétek? Remélem emlékeztek, hogy mennyi mindent segítettünk és, hogy nekünk köszönhetően vagytok még mindig életben. - Teszi hozzá csak úgy mellékesen.
- Igen. - Válaszolja az a személy, akitől most a legkevésbé várnánk ezt a választ. Hope egyenesen Randy szemeibe néz, miközben beszél. - Most, hogy mondod erre a részre pont emlékszem. Úgy, ahogy emellett már sok másra is. 
Erre a srác mintha kicsit megtántorodna, nagyra nyílt szemekkel néz a lányra, aki bólogat. 
- Szóval szerintem megérted, ha azt mondom én most elmegyek. Legalábbis ha nem szeretnéd megutáltatni magad a csapatoddal. - Néz rá győztesen a lány. A srác egy pillanat alatt összeszedi magát és igyekszik visszaszerezni előnyét. De azt hiszem ezt a csatát már elvesztette.
- Nem értelek. Nem tudom mire gondolsz, össze vagy zavarodva még mindig. 
- Szerintem te vagy itt az egyetlen aki össze van zavarodva. 
- Hagyd őket elmenni Randy. - Szólal meg váratlanul Mona. Erre Hope kiesik a szerepéből, és a pillanatnyi megszeppenésnyi időt, amit mutat, Randy rögtön fel is használja.
- Mondtam. Elmehetnek. - Villant egy győztes vigyort felénk a csávó.
- Micsoda? - Fordul Hope ezúttal Mona felé. Én is érdeklődve pillantok a lányra. Hisz az előbb még úgy volt, hogy... Megváltozik. Nem? Most akkor... Mégsem? 
- Én nem megyek Hope. Itt… Biztonságban lennénk. Gondolj bele. - Próbálja meggyőzni barátnőjét a lány. Erre Hope-tól csak egy csalódott fejrázást kap. 
- Nem, Mona. Ezúttal nem győzöl meg. Én itt nem érzem magam biztonságban velük. - Néz egy pillanatra Randy-re és Gareth-re. - Hát nem érted? Ez egy jel. El kell mennünk. És ne mondd azt, hogy te szeretsz itt, mert nem hiszek neked. - Dacolja be magát. 
- Értsd meg, hogy így jobb lesz...
- Nem, semmivel sem lesz jobb. - Rázza a fejét. - Nos? Velem tartasz, vagy most következik be az a pillanat, hogy külön válnak útjaink?