Huszonnyolc

28.

Liam szemszöge
- Nem olyan könnyű elfelejteni azt, hogy vér tapad a kezedhez... -

Mi? Mi volt ez? Szemeim kipattannak. Mintha hallottam volna valamit... Kezdeti kétségeimet, hogy talán csak álmodtam az egészet, rögtön széthessegetem, mivel a többiek is hasonlóképpen reagálnak, mint én.

- Hope? - Szökken talpra hirtelen Teo, elsőként lereagálva a helyzetet. Még a vér is megfagy ereimben. 
Az előbb egy kétségbeesett, velőtrázó sikolyt hallottam. Gyorsan én is feltápászkodom, majd rögtön rohannék is a sátrukhoz, ha Niall nem szerencsétlenkedne a cipzárral. 
- Hagyd, majd én. - Lököm félre kezeit, amik remegnek az idegességtől. Nem csodálom, az én idegeim is majd szétpattannak a rám telepedő feszültségtől. Aggódom.
Mikor végre sikerül kiszabadulnunk, rögtön a sátor felé kezdünk rohanni, aminek a közelében hatalmas vértócsák éktelenkednek.

- Nem... – Leheli az ebben a pillanatban érkező Zayn.

- Nyugi, ne essünk rögtön pánikba, nem tudhatjuk mi történt... – Próbálom nyugtatni az ekkorra már itt tömörülő barátaimat, valamint azt hiszem egyben saját magamat is. – Valaki tudja hol vannak Monáék? – Pillantok körbe, mire csak tudatlan pillantásokat kapok. Hisz honnan is kellene tudniuk? Ők is ugyanúgy aludtak, akárcsak én...

- Menjünk már valamerre, keressük meg őket! – Türelmetlenkedik Niall. 

- Valakinek itt kellene maradnia, felelőtlenség lenne, ha mindenki az erdőbe rohanna. – Gondolkodik valószínűleg egyedüliként köztünk Teo.

- Igazad van. Maradjatok itt Louis-val. Ti ketten tűntök a legjózanabbnak, ha bármi is van, helyt tudtok állni. -  Próbálom én is megerőltetni fogaskerekeimet, amik a vér látványától berozsdásodnak, és lelassulnak. Teo rögtön beleegyezik és, bár látom, hogy Louis valamit mondana, végül magába folytja és ő is rábólint. 
– Gyerünk. – Biccentek a többiek felé, akik már el is kezdenek futni az erdőbe, a vérnyomok után.
Fejemben akaratomon kívül is hátborzongató és undorító képek jelennek meg. Szívem vadul lüktet, miközben a fák és bokrok között kocogok, pásztázva a környéket. Bár rettentően félek a látványtól, ami elém tárulhat, szeretném minél előbb megtalálni őket. Reménykedem, hogy semmi bajuk nem esett. Talán csak egy csattogtató tévedt errefelé és azt ölték meg. Vagy fordítva? 
Erőteljesen megrázom a fejem. Ilyenre még gondolnom sem szabad.

Legnagyobb szerencsémre nem is kell olyan sokat rohannunk, hogy megtaláljuk őket. 
Valami leírhatatlan az a megkönnyebbülés, amit akkor érzek, amikor megpillantom mind a hármukat. Mintha nem csak egy kő, de legalább egy egész szikla esett volna le a szívemről, amiért látszólag nincs bajuk.

- Ne, csak ne érj hozzám, kérlek! – Hallom meg már messziről Hope elkeseredett hangját.

- Hope, próbálj meg lenyugodni. – Szólal fel Harry is. Úgy ítélem meg ő valamivel nyugodtabb, de hallom, hogy ő is eléggé feldúlt.

- Nem. Nem tudok lenyugodni. Egyszerűen nem megy. - Tör ki hirtelen hisztérikus zokogásban a lány.

Ekkorra a többiek is odaérnek mellém és ők is fellélegeznek, amikor meglátják Hope-ékat.
Egy patak partján állnak, azaz... Harry és Mona igen, Hope pedig benne térdel és ha jól látom a ruháit sikálja.

- Már nincs semmi baj. – Csitítja Mona.

- De van. Mona én ezt nem bírom. – Takarja el szemeit a lány, mire unokatestvére feladja, és térdig ő is a vízbe gázol.
Ekkor jön el az a pillanat, hogy előbújunk a fák takarásából és odasétálunk a még mindig parton ácsorgó barátunk mellé.

- Mi történt? - Térek rögtön a lényegre.

- Ez egy kicsit... Majd...  Szóval az a helyzet, hogy... – Kezdi el legalább háromféleképpen a mondatot, de befejezni nem tudja, végig a lányokat nézi, és látszik rajta, hogy szeretne valahogy segíteni, de nem igazán tud.

- Harry... – Követeli a srác figyelmét Niall, kissé türelmetlenkedve.

- Történt egy kis baleset. Vagyis nem volt egészen baleset. – Néz először a szemünkbe, majd a távolabbi bokrok takarása alatt fekvő alakra. Eddig észre sem vettem, hogy van ott valaki. Egy darabig nézem, de nem mozdul. Tehát nyilván...
- Halott. - Leheli a srác, mintha csak a fejemben megfogalmazódott gondolatom fejezné be.

- Ki az? – Kérdem meg igyekezve rögtön a tárgyra térni. Nem szeretnék ismét szabad utat engedni szörnyű gondolataimnak.

- Nem tudom. Senki nem tudja, de... Megtámadta Hope-ot. Szóval... – Vakargatja tarkóját, miközben elkapja pillantását.

- Jézusom. De ő jól van? – Fordítom vissza tekintetem a lányok felé. Mona még mindig csitítani próbálja a töretlenül siránkozó lányt.

- Hát eléggé megrémült és kiborult, de amúgy semmi baja, szerencsére. Még jó, hogy nem hitte róla ez a barom, hogy képes lenne bántani őt... -  Szűri ki összeszorított fogai között, miközben megrázza fejét és elfordul. - Mi lett volna, ha nincs nála kés? Ha nem tud kiáltani Monának? – Suttogja. - Az én hibám. Ez így is az én hibám. – Mondja már hangosabban fejrázva. Valóban látszik rajta, hogy mérhetetlenül dühös önmagára.

- Miért lenne a te hibád? Ne viccelj Harry. – Értetlenkedik Zayn.

- Talán azért mert... Aludtam? – Nevet fel kínjában. Látom rajta is, hogy már nem bírja sokáig.

- Oké, menjünk vissza a táborba, szerintem jobb lesz magukra hagyni egy kicsit a lányokat. Mona biztos le tudja nyugtatni Hope-ot. – Próbálok gondolkozni, igyekezve szem előtt tartani, hogy kinek mi a jó. Hope biztos nem örül a nézőközönségnek, Mona is nyíltabban tud beszélni a lány fejével kettesben, és Harry-nek is jobb lenne ha eltűnne a fickó közeléből.

- És őt otthagyjuk? – Fordul a bokrok alatt lapuló halott felé Zayn.

- Nem kellene. – Dörzsöli homlokát Niall. – Ha Hope ennyire kivan, nem kellene, hogy meglássa. Vigyük el.

- Én többet hozzá nem nyúlok. – Mered a távolba Harry.

- Oké, fiúk remélem ezt... Elintézitek. Én visszamegyek Harry-vel. – Bólintok a srácok felé, akik remélem megértik, hogy nem csak kibújni akarok a piszkos munka alól. Tudják, hogy én tudok legjobban beszélni az emberek fejével, és barátomnak most pont erre van szüksége.

Lassan és néma csendben indulunk vissza a kemping felé.

- Figyi... Szeretném átlátni ezt az egész helyzetet, de ahhoz arra van szükségem, hogy tudjam mi is történt egészen pontosan. Szóval kérlek ne akadj ki.

- Oké. – Mondja egy mély lélegzetvétel után. – Elmesélem, bár sokkal többet nem tudok mondani, mint amit eddig mondtam. Szóval... Hallottuk, ahogy Hope segítséget kér, rögtön odarohantunk a sátorhoz, ami előtt, mint gondolom ti is láttátok, hatalmas vértócsák voltak. És akkor benéztünk. Hope háttal ült, mellette egy férfi feküdt holtan. Ez az alak megpróbálta... Tehát... Meg akarta támadni. De ő nem hagyta magát, és megszúrta. A férfi rögtön összeesett, Hope pedig valamiféle sokkot kaphatott, meg se mukkant csak ült ott és bámult maga elé. Aztán amikor odaértünk, ránk pillantott, majd szemei elé emelte kezét, és amikor tudatosult benne, hogy mi történt, elkezdett sikítani. Végül úgy döntöttünk jobb ötlet lenne elvinni a sátor közeléből a férfit, ezért behurcoltuk az erdőbe. És amikor Hope rájött, hogy mit is tett valamiféle pánikroham tört rá, aminek ti is szemtanúi lehettetek. Nos nagyjából ennyi lenne. – Fejezi be a sztorit, mire bólintok egy aprót. Egy darabig csak gondolkodva sétálunk egymás mellett.

- Nézd... Nem az a lényeg, hogy kinek a hibájából történt, hanem az, hogy közülünk senkinek nem esett bántódása. Jól van mindenki, csak egy kis idő kell, hogy átvészeljük ezt az időszakot, valakinek ez nehezebb lesz majd, valakinek pedig könnyebb. Dönthetsz, hogy melyiket választod. Nem szabad sokáig a múlton rágódnunk, mivel akkor leragadnánk és talán emiatt a jelenben sem teljesítenénk úgy, ahogy alapjáraton képesek lennénk erre. - Rögtönözök egy kis beszédet. Ő továbbra is lehajtott fejjel sétál. - Harry nem okolhatod magad emiatt, ez hülyeség.

- Igen Liam, igazad van. Ez hülyeség. – Áll meg egy pillanatra. - Csak tudod nem olyan könnyű elfelejteni azt, hogy vér tapad a kezedhez... – Néz mélyen a szemembe, majd megrázza fejét és elsiet mellőlem.