Harminc

30.

Hope szemszöge
- Azt hiszem… Én… Emlékszem rád -

- Haza akarok menni. – Zokogom. 

Ahelyett, hogy mondana bármit is, csak bánatosan rám emeli tekintetét, végül erőt vesz magán, odajön hozzám és leül mellém. Ezután csak szótlanul, szorosan magához ölel. Nem tudom kontrollálni magam, pulcsijába zokogok, amit erősen markolok. Nem hiszem el, hogy ez valóban megtörtént velem. Mármint egy ilyen romlott világban számíthattam volna rá, hogy nem fog minden zökkenőmentesen menni a végtelenségig... Mégsem tettem.

Az a férfi. Amivel próbálkozott. Amit tettem vele. Az emlékeim. Ez az egész rohadt járvány. 

– Kérlek... menjünk... haza. –  Mondom a sírástól szaggatottan. 

Furcsa egyébként, hogy nem érzem magam kellemetlenül ebben a kiszolgáltatott helyzetben, sőt olyan ismerősen hat ez az egész.

De várjunk csak... Miért is olyan ismerős?

Azonban mielőtt rájöhetnék, válaszol.

- Nem hiszem, hogy ez lehetséges lenne. – Mondja egy sóhaj kíséretében, mire elhúzódom tőle és szemeibe nézek.

- Miért? – Kérdem még mindig szipogva. Ő is arcomat fürkészi, majd hirtelen elkapja tekintetét.

- Mert... – Hallom, hogy hezitál, és, hogy a helyes válaszon gondolkodik.

- Én elmegyek. Nem kell velem tartanod, elmegyek egyedül. – Mondom hirtelen felindulásból, és tudom, hogy nevetségesen hangzok és, hogy valószínűleg ő is ezt gondolja rólam, de nem érdekel. Eltolom magamtól, és próbálok felállni, miközben utoljára még ránézek. Arcán azonban nem azt látom tükröződni, amit hittem. Elkapja karom, és inkább... Megértést és némi sajnálatot mutat felém.

- Rendben, legyen amit akarsz. – Bólint rá. Ezzel a kijelentésével teljesen meglep, így hirtelen még a sírást is abbahagyom. – De egészen biztos, hogy a többiek is megértenék, és szívesen elkísérnének. – Teszi hozzá, mire ismét dühösen megrázom a fejem. Erre gyorsan, védekezően maga elé kapja kezeit. – Jó, oké, nem kell. Csak egy ötlet volt. De veled megyek, nem engedhetlek el egymagadban. Akkor viszont a srácoknak valahogy üzennünk kell. És pár napon belül vissza kell érnünk. – Tudatja velem rögtönzött tervét, miközben látom, hogy erősen elgondolkozik.

- Komolyan? Komolyan eljössz velem? – Pislogok rá teljesen meghatottan. Bár nyilvánvaló, hogy azért csinálja, mert a többiek ki is tekernék a nyakát, ha megtudnák, hogy elengedett egyedül.

- Persze. Úgyis régen csináltam már ekkora őrültséget. – Mosolyodik el halványan, miközben megvonja vállát. Nem bírom, ezen nekem is mosolyognom kell, akármilyen szarul is érzem most magam. – De csak egy feltétellel. – Teszi hozzá, mire nekem azonnal arcomra fagy a mosoly. - Ha átcseréled a ruháidat. Lassan ellilulsz. – Görbíti mosolyra ismét ajkait. Megrázom a fejem, miközben hitetlenül felnevetek.

Hogy vagyok egyáltalán képes nevetni, amikor az előbb ekkora szörnyűséget tettem? Elszörnyedek saját magamon, és ismét fapofát öltve veszem el a felém nyújtott ruhadarabokat. Az eddig vállamon heverő pulcsit óvatosan a földre terítem, majd végignézek a ruházatomon. Teljesen átáztam, amikor a folyóban próbáltam lesikálni magamról a vérfoltokat. Azonban azt hiszem azok örökre beleégtek a bőrömbe, soha nem fogom elfelejteni a látványukat. 

Felpillantok Harry-re. Ő eddig csendesen engem bámult, de most, hogy feltűnik neki, hogy észrevettem, zavartan elkapja pillantását. Én kissé kellemetlenül érezve magamat, fészkalódom, miközben az ellenkező irányba pislogok. Udvariasan elfordul, amíg átcserélem a pólóm és a gatyám. Persze azért végig szemmel tartom, hogy nem leselkedik-e, de igazi úriemberként viselkedik, meg sem moccan.  

Ezelőtt nem mertem volna bevállalni ezt. Hogy egyedül elmegyek egy fiúval. Valamint, ha már itt tartunk azt sem, hogy egy folyó partján öltözzek át, ahol bárki megláthat.

De úgy érzem azt az énem pár perce, órája, esetleg napja már elhagytam. 

Felhúzom pulcsim cipzárját is, miközben átpillantok a srác válla felett. Amíg én az öltözködéssel tevékenykedtem, ő belekarcolta a homokba, hogy elmentünk és, hogy pár nap múlva visszajövünk. Okos és ötletes.

- Köszönöm. – Lehelem halkan. Ő csak biccent egyet, ezzel letudva a választ hálálkodásomra.

- Na, mehetünk? -  Kérdi, miközben feláll és engem is felsegít. Bólintok, de mielőtt valóban elindulnánk még egyszer meg kell ölelnem. Nem hiszem el, hogy képes elszökni velem. Kitárom karjaim és ismét szorosan megölelem. Ő először tétovázik, végül ő is sután átölel.

Ebben a pillanatban, mintha valami nekem csapódna, olyan erővel cikázik végig az emlék a fejemen.

Valószínűleg Harry-nek is feltűnik, hogy megváltozom, mivel hirtelen ledermedek, és szemeimet szorosan összezárom, amelyek azonban a következő pillanatban ki is pattannak. Belenézek egyenesen aggodalommal teli zöld szemeibe.

- Harry? – Csak suttogni bírok. Hanghordozásomból ő is egyből rájön, hogy ez most nem az a kérdés volt, amire úgy kell válaszolni, hogy: Igen? Mit szeretnél? Hanem az a kérdés, amire úgy kell válaszolni, hogy: Igen! Én vagyok.

Óvatosan bólint egyet, miközben most már kíváncsian kémlel.

- Emlékszem. Azt hiszem… Én… Emlékszem rád. – Nézek ismét a fiú szemébe. – Sőt... Nem szeretném elkiabálni, de talán... Mindenre. – Terül szét egy hatalmas mosoly arcomon, mindazok ellenére, amik az előbb történtek.