Harminckilenc

39.

Zayn szemszöge
- Mint valami isteni jel, amikor már épp készülnék feladni -

Amint az a férfi becsukta az ajtót, tudtam, hogy valami rohadt nagy baj van. Fogalmam sincs, hogy mit akarhat és miért zárta be Liamet és Teo-t, de rettentő rossz érzésem van. Louis-ra pillantok. Ő is csak a homlokát ráncolva, elgondolkodva lépdel hátrafelé. Én is hasonlóképpen teszek, igyekszem minél távolabb kerülni ettől a hapektól, főleg azután, hogy az elmosolyodik, pontosabban vigyorodik, kivillantva sárga és meglehetősen hiányos fogsorát, és szép lassan elindul felénk. 
Lövésem sincs, mit kellene tennem, egyedül csak abban bízom, hogy Louis képzelőereje most sem hagy cserben minket. Amikor ismét rápillantok, arcáról azt olvasom le, hogy gondolatban számára már összeállt a kép, talán már terve is van. Jó lenne, ha lassan engem is beavatna... Mintha csak meghallaná elmélkedésem, szemeimbe néz.

- Csak annyi a dolgod... – Kezdi lassan és halkan. - Hogy... Fuss. – Kiálltja és már el is kezd sprintelni egyenesen az erdő közepe felé. Én pár másodpercig csak ledöbbenve és értetlenül állok, de amikor leesik, hogy mit is mondott, valamint a pasas megindul felém, én is elkezdem szedni lábaimat. Nem tudom merre mehetnék. Louis már rég eltűnt a szemem elől, egyedül maradtam. Azaz nem egészen, hisz a nyakamba itt liheg egy idegen krapek, aki feltehetőleg ki akar nyírni. Az már tiszta, hogy nincs nála fegyver, legalábbis lőfegyver, mert nyilván akkor már rég lepuffantott volna. Szóval előbbre vagyok, hisz nálam van egy pisztoly. Vajon képes lennék használni? Ha az életem múlna rajta... Talán. De inkább úgy döntök, egy másik előnyöm használom ki. Mégpedig azt, hogy körülbelül a testsúlyom, sőt még talán az életkorom is fele az övének. Remélem nem ilyen agyonedzett rossz fiú, tehát, hogy előbb fog kifulladni, mint én...

Cikázok a fák sokasága között, az ismeretlen alakkal továbbra is a nyomomban. Céltalanul bolyongok, mivel… Egy: A táborunkhoz nyilván nem vezethetem őt, oda egészen biztos, hogy nem megyek vissza, hisz akkor még Niall-t és Monát is bajba keverném. Kettő: Talán neki sincs sok fogalma arról, hogy merre megyünk, ezért van rá esély, hogy lerázzam és élve visszataláljak a többiekhez.

Már ha nekem sikerülne visszatalálnom. Hiába próbálom megjegyezni az útvonalat, a fák sajnos mindenhol ugyanúgy néznek ki…

Vagy úgy tízpercnyi futás után érzem, hogy testem feladni készül a szolgálatot. Hiába, a sztárság sosem követelte tőlem, hogy edzett legyek. Végtagjaim elnehezednek, tüdőmet mintha egyszerre ezer késsel szurkálnák, ruhámat már teljesen átáztatta a verejték, hajam arcomra tapad, szám pedig teljesen kiszárad. Tudom, hogy már nem bírom sokáig. Vállam felett hátrasandítok. A férfi lassított ugyan, de még mindig lát engem és továbbra sem adja fel. Egyszerűbb lenne megállni és küzdeni vele? Nem, nem hiszem. Nem győzhetnék, főleg nem ilyen hulla fáradtan. Így minden utolsó vésztartalékomat összeszedve lerendezek egy sprintet, egyenesen abba az irányba, amerre sejtéseim szerint a tisztás és a raktárépület lehet.

Némi rohanás után meg is találom. Mégsem olyan rossz a tájékozódási képességem, mint gondoltam. Viszont üldözőmé igen. Vagy egyszerűen csak feladta a velem folytatott futóversenyt. A lényeg, hogy jelenleg nincs itt. Ezt ki kell használnom.

Bár lábaimat szinte alig érzem, valahogy rábírom őket, hogy vigyenek el egészen az épületig, amelynek az oldalára szerelt hatalmas kapu tárva-nyitva hívogatja az arra tévedőket. Ami láthatólag pár perccel ezelőtt egy csoport élőhalottat jelentett. A csattogtatók azonban mostanra valóban holtan fekszenek a puszta talajon, valaki ellátta a dolgukat. Már csak az a kérdés, hogy ez az én csoportomat vagy az ellenséget takarja? Vajon egyenesen belesétáltam a csapdájukba?

Egy pillanatra megtorpanok, amikor ez a lehetőség felmerül bennem. A szoba minden egyes négyzetcentiméterét átvizslatom, de semmi gyanús nem szúrja ki a szemem. Ezzel egy időben hallgatózom is, de még egy pisszenés sem üti meg fülem.  Nincs itt senki.

Csalódottan a levegőbe csapok egyet, majd leereszkedem a térdemre. Kimerültem. Nem bírok tovább keresgélni. A lelkemet elárasztó érzelmek hirtelen olyan erővel törnek rám, hogy szemeimet ellepik a könnyek. Mi van, ha végleg elvesztettem a barátaimat? Mi van akkor, ha ők már nem is élnek? Miért nem próbáltam meg segíteni nekik, ahelyett, hogy a nyomorult életemet mentettem volna? Egy szaggatott sóhaj hagyja el tüdőmet, miközben letörlöm arcomon végigfolyó egyetlen könnycseppem.

A néma csendben a fegyverdördülés szinte fülsiketítően hat. Kezem még mindig arcomon van, egy pillanatra lefagyok a mozdulat közben, de a következőben már ismét a talpamon állok és hallgatózom. Több fegyver nem sül el, ez az egy szolgál kiindulási pontként, mint valami isteni jel, amikor már épp készülnék feladni. Kilépek az épületből és elindulok arra, amerről feltehetőleg hallottam a hangos durranást.

Ismét az erdőben kötök ki, amiből őszintén, már kezd elegem lenni.

Egy kavicsot rugdalva, zsebre dugott kézzel kerülök egyre távolabb a raktártól, amikor hangfoszlányok kezdik megütni a fülem. Ismét megállok egy pillanatra, hogy hallgatózzak, amikor valaki elkap hátulról. Erős kezek ragadják meg az enyémet, esélyem sincs a szabadulásra. Szívem a hirtelen törtét dologtól torkomba ugrik, szemeim elkerekednek.

- Sss. Én vagyok az, Louis. – Suttogja rögtön barátom, mire csöppet megnyugszom, de szívem vad ritmusával nem tudok mit kezdeni. Ő, amikor rájön, hogy nem fogom letámadni elenged.

- De örülök, hogy egyben vagy. – Mondja egy félmosoly kíséretében, mire én összeráncolom szemöldököm. Most valahogy nincs erőm poénkodni. – Ezt csak azért mondom, mert féltem, hogy talán téged is elvesztettünk. – Teszi hozzá halkabban, látva arckifejezésem.

Hogy engem… Is? Az apró kötőszó hallatán torkom rögtön kiszárad, tátott szájjal bámulok Louis-ra. Ő csak sóhajt egy nagyot és megfordul.

- Gyere utánam. – Mondja és elindul abba az irányba, amerre én is tartottam. Eddig is gyenge lábaim elkezdenek remegni, erősen kell koncentrálnom, hogy ne essek össze, amikor meghallom a közeledésünknek köszönhetően egyre erősödő beszélgetést, sírást és panaszos jajgatást.