42
Hope szemszöge
- Egy ártatlan élet elvétele belőled is elvesz valamit -
- Egy ártatlan élet elvétele belőled is elvesz valamit -
Szinte
még fel sem ébredek egészen, szemeim azonnal kipattannak, amint összeáll
fejemben a kép. A firkák a falakon… Azt hiszem már tudom, hogy mit is akarnak
jelenteni. Mérhetetlen gyorsasággal és izgatottsággal ugrom ki az ágyból, majd
veszem szemügyre ismét az ábrákat.
Igen,
ez kétség kívül egy térkép! Hogy hogyan is nem jöttem rá korábban? Hisz annyira
egyértelmű… Talán épp ez volt a nehézsége.
Egy nagy önelégült vigyor terül szét az arcomon, amiért sikerül rájönnöm, hogy
mi is ez a hatalmas rejtély. Rögtön meg is fordulok, hogy Harry-nek is
elújságoljam, de ő még a takaróba burkolózva, mélyen szunyókál, így nem is
zavarom inkább. Úgy döntök, amint felébred, máris elindulunk, így igyekszem
addig elkészülni. Gyorsan keresek az íróasztalomban egy papírfecnit és egy
tollat majd le is firkantom magamnak a vázlatot, amin már én is szépen lassan
kezdek kiigazodni. Kiindulási pont a házunk, majd az utcánk, aztán szinte végig
a főúton, át a parkon, el az iskola és a kórház mellett, majd be az erdőbe. Áh,
itt van ez a tó, hisz ennél már jártunk korábban, csupán pár napi járásra van
attól a helytől, ahol most telepedtünk le. A végpontot egy nagy x jelöli,
valami folyón túl, ami sajnos szinte az egész addig megtett táv kétszerese, az
út addig akár hetekbe is telhet. Viszont szinte teljesen biztos vagyok benne,
hogy ezt a jelet valamelyik családtagom hagyta hátra nekem, ez a tudat pedig
teljesen felvillanyoz. Egyedül már csak az ocsmány lény jelenléte hagy maga
után nyitott kérdéseket. De hát kit érdekel, ha az ember épp most döbben rá,
hogy valamelyik rokona valószínűleg így adja tudomására hollétét.
Legszívesebben csapot-papot hátrahagyva már úton is lennék a kijelölt cél felé,
de tisztában vagyok vele, hogy ez nem lehetséges. Még…
Rásandítok
ismét a fiúra, aki képes volt velem mindent hátrahagyva eljönni. Mérhetetlen
hálát érzek irányába. Ezt a kis pihenést megérdemli, azt hiszem ez a minimum.
Teendő
híján hát úgy döntök, kicsit megmosakszom és szerzek valami tiszta ruhát
hátrahagyott ékes gardróbomból. Belépek az apró helyiségbe és körbenézek.
Nagyrészt ugyan elvittem magammal a kényelmes cuccaim, szerencsére azért
hagytam hátra pár dolgot, ruháimon és csinos darabjaimon kívül is. Kiválasztok
egy egyszerű fehér inget és egy régi fekete szaggatott farmernadrágot. Most már
lényegében úgy is mindegy, hogy mit veszek fel nem? Nincs szükségem arra, hogy
bárkinek is tetszelegjek, akkor meg már oly mindegy, hogy mit mocskolok be
egykor oly nagy becsben tartott ruhaneműim közül.
A
fürdőbe lépve az első dolog ami kiszúrja szemem a tükörképem. Mindig is az a
fajta lány voltam, aki ad a megjelenésére, ezért elég fájdalmas magam így
látni. Hajam zsíros és egy ferde copfban éktelenkedik fejem tetején, arcom
piszkos, ruháim tépázottak. Gyorsan lekapok magamról mindent és az anno oly nagy
nehézségek árán behurcolt hordóban megmosakszom, majd hajam belelógatva
felületesen azt is átmosom. Ezután magamra kapom friss ruháim.
Visszatekintek
a tükörbe. Hiába vagyok tisztább, azt hiszem már
soha nem leszek többé az, aki voltam. Megcsóválom a fejem és visszamegyek a
szobámba. Azaz egykori szobámba. Nem hiszem, hogy valaha is lesz ez a hely még az
otthonom…
Ahogy
elhaladok a még mindig alvó srác mellett, egy pillanatra ránézek, és rögtön meg
is torpanok. Szívem olyan eszeveszett tempóban kezd lüktetni, hogy szinte
kiugrik mellkasomból, érzem, ahogy azonnal lefehéredem valamint meg is
szédülök, és meg kell kapaszkodnom az ágy támlájában, nehogy elessek. Harry
falfehér arccal fekszik mozdulatlanul a takaró alatt. Nem tudok rögtön nem a
legrosszabbra gondolni, ezért máris érzem, ahogy homályosítják el szemeimet a
könnycseppek, ahogy kezdek pánikba esni.
-
Harry… - Motyogom remegő hangon. A fiú továbbra sem reagál. – Harry kérlek. –
Kérlelem már némivel hangosabban. Ezúttal sem történik semmi, így nagy nehezen
rábírom lecövekelt lábaimat, hogy vánszorogjanak oda, majd rögtön le is
térdelek mellé, fejem övével van egy magasságban. A megkönnyebbülés
hullámokként terjed szét testemen, amint meglátom, hogy mellkasa emelkedik és
süllyed, alig bár, de lélegzik. A könnycseppek továbbra is szúrják a szemem,
majd ki is szabadulnak, amikor kitapintom alig érzékelhető pulzusát. Falfehér
bőre szinte izzik a láztól, arca sápadt és verejtékes.
Hirtelen
fogalmam sincs, hogy mi is ilyenkor a teendő, nem tudom, mi baja lehet. Anyukám
az ilyen helyzetekben szokta azt mondani, hogy hunyjam le a szemem, csupán csak
egy pillanatra és vegyek egy mély levegőt. Ő hitt benne, hogy egy kis
koncentráció segítségével bármire képes vagyok. Ezúttal bár nincs itt, tudom,
hogy most is így tenne.
Úgy
teszek hát, ahogy mindig is tanácsolta. Szorosan összezárom szemeimet és veszek
egy hatalmas lélegzetet, igyekezve kiüríteni elmém.
Legközelebb,
amikor kinyitom őket, már tudom is mit kell tennem. Gyorsan felpattanok, bár
fejem még mindig kótyagos egy kicsit és elég gyengének érzem magam, de egyből a
fürdőbe rontok. Gondolkodás nélkül szakítom le ingem ujjait, majd merítem alá
őket a hűvös víznek. Amint az anyag kellőképpen teleszívja magát, visszamegyek
az eszméletlen fiúhoz. Egyiket homlokára, másikat pedig csuklójára terítem.
- Harry
ébredj fel, kérlek. – Simítok végig gyengéden arcán. – Kérlek, kérlek, kérlek.
– Könyörgöm neki. Egy darabig még szólongatom, igyekszem megőrizni imént
szerzett hidegvérem és nem pánikolni. Tudom, hogy az állapotán csakis akkor
tudok segíteni, ha magánál van, így nem adom fel.
A srác szemhéjai
egy idő után megrebbennek, és szép lassan kinyitja szemeit.
Megkönnyebbülten
sóhajtok egyet, még szemeimet is lehunyom pár másodpercre.
- Hope?
– Kérdi erőtlenül, rekedtes hangon.
- Igen,
minden rendben lesz. – Fogom meg a kezét. Bőre még mindig tüzel, szorítása
erőtlen. – Tarts ki egy kicsit, keresek neked valami gyógyszert. Azt hiszem,
ehhez most épp a megfelelő helyen vagyunk. - Kacagok fel idétlenül,
kétségbeesésemben. Nem várok tőle semmiféle reakciót, a mosoly árnyéka mégis
mintha ott játszana szája sarkában.
Ezt
követően rögtön rejtett gyógyszeres dobozunkhoz sietek, amit gyakorlatilag nem
is értek miért nem vittünk el magunkkal. Nyilván nem számítottunk az ilyesféle helyzetekre…
A
dobozka változatlanul a helyén pihen és még most is zsúfolásig van tömve
orvossággal. Hezitálás nélkül választok ki két pirulát és egy pohár víz
kíséretében vissza is megyek a sráchoz, aki csillogó szemekkel figyeli minden
egyes mozdulatomat.
- Ezt
nyeld le. – Nyújtom felé a gyógyszereket, majd leesik hogy szinte alig él, így
rögtön mellette termek és segítek neki bevenni az orvosságot. – Ettől talán jobb
lesz. De hogy mi miatt… - Még szinte fel sem teszem a kérdést, amikor a
válaszra már rá is jövök. Hogy mi miatt lett ilyen beteg?
Gyorsan
másik keze után nyúlok, ami még mindig be van bugyolálva. Érzem, hogy a
rosszullét ismét eluralkodik felettem, rögtön lever a víz. Letekerem róla a
gézt, ami fel is fedi előttem a ronda, elfertőződött vágást. Szám elé kapom
kezem, amint meglátom a sebet.
- Hozok
egy kis fertőtlenítőt. – Hagyom el ismét a szobát. Egy percig sem bírnám tovább
ott. A tudat, hogy ez is miattam van, szinte azonnal elkezd felemészteni.
Csakis én tehetek róla, hogy ezúttal ő fekszik betegen az ágyban. Én vettem rá,
hogy jöjjön el velem és én vágtam meg. Csakis én lehetek ezért a felelős.
Amint
visszaérek a ládához, megtámasztom felette a falat mind a két kezemmel és
keserves zokogásban török ki. Egyszerűen már nem bírom tovább magamban tartani
a felgyülemlett érzelmeket. A férfi iránt érzett sajnálat, harag és gyász, a
családtagjaim iránti vágyódás és remény, a Harry miatti aggodalom és marcangoló
bűntudat… Már túl sok nekem. Úgy érzem, összeroppanok. Nem hiszem, hogy képes
vagyok ezt egyedül elviselni, egyszerűen hiába akarok erős lenni, nem tudok
az lenni. Nem tudok!
A
könnycseppek csak folynak végig az arcomon, miközben testem továbbra is
rázkódik a keserű sírógörcstől.
- Hé,
minden rendben? – Hallom meg ekkor a hangját közvetlenül mögöttem. Még mindig
elég gyengének hallatszik. Rögtön megpördülök és aggodalommal teli szemeibe
bámulok.
A
sírástól alig bírok megszólalni.
-
Vissza…Vissza kell feküdnöd. – Bököm ki végül nagy nehézségek árán. Ő erre
továbbra is csak pislog rám, nagyra tágult csillogó zöld szemeivel. Megrázom a
fejem, miközben próbálom kordában tartani érzelmeimet és visszafogni magam. A
sírást akármennyire is szeretném, nem tudom abbahagyni, könnyeim továbbra is
csordogálnak. Gyorsan kikeresem a fertőtlenítőt, majd átbújok Harry válla alatt
és átkarolva visszasegítem az ágyba.
- Ne
aggódj, egyszer minden rendbe jön majd. – Mondja, miközben előkészítem a sebét
a fertőtlenítéshez. Gondosan letörölgetem a vizes ronggyal, majd mielőtt a
fertőtlenítőért nyúlnék, szemeibe nézek.
- Ez
most lehet kicsit fájni fog. – Motyogom még mindig szipogva.
- Azt
hiszem már hozzászoktam. – Emeli tekintetét a plafonra, majd szó nélkül tűri,
ahogy kitisztítom a csúnya vágást.
- Harry,
mielőtt megsebesítettelek leszúrtam vele egy élőhalottat, mi lesz ha…- Nem bírom tovább, kibukik
belőlem a kérdés, miközben rémülten rázom a fejem. A mondatot befejezni viszont nem tudom.
- Majd
meglátjuk mi lesz. Nem a te hibád… - Mondja nyugodtan. Mintha valóban így
gondolná.
- Hogy
ne lenne az én hibám? Megvágtalak. Nem figyeltem oda, össze voltam zavarodva,
mindez most miattam van…
- Hope,
figyelj, én tudom min mész keresztül. Én is bejártam ugyanezt az utat. Nem te
tehetsz róla. Csak hidd el. Meg kell, hogy emészd a történteket, és ez pedig nem megy egyik pillanatról a másikra...
- Tudom. Egy
ártatlan élet elvétele belőled is elvesz valamit. Egy darabot a lelkedből.
Beárnyékolja, elhomályosítja a valaha oly ragyogóan aranyló sárgát, hideg
acélkékké. – Suttogom, miközben elvégzem az utolsó simításokat is és újból
bekötözöm a sebet.
A fiú ezután egy darabig csak bámul rám, szemeimet tanulmányozza, mintha kiolvasna belőlük valamit, mintha rájönne valamire. Megjegyzést viszont nem fűz többet hozzá.
Ismét
eltelik egy nap a semmittevéssel. Odafigyelve ápolgatom a beteg srácot, akinek
az állapota egyenlőre csöppet sem látszik javulni. Szinte rettegek az
elalvástól, így egy darabig csak fekszem mellette az ágyban. Ő is ébren van, nyilván
neki is hasonló gondolatok járkálnak a fejében, mint nekem. Vajon mi lesz
holnap? Vajon… Túléli?
Még a
gondolatba is beleborzongok, és közelebb csusszanok hozzá, hogy óvatosan átöleljem.
- Kérlek gyógyulj meg. - Suttogom, mielőtt álomba merülnék.
- Kérlek gyógyulj meg. - Suttogom, mielőtt álomba merülnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése