2015. aug. 4.

Negyvenhárom

43
Teo szemszöge
Egykor ők is emberek... Voltak -

Néma csendben sétálunk a fák közé, nem messze a hangártól. Kezeimben cipelem a fiút, akinek épp sírhelyét készülünk megásni. A többiek, Louis-t kivéve, aki lemarad, ellenségeink holtestét húzzák maguk után, nem kis undorral arcukon. Magam sem hiszem, hogy ezek a mocskok megérdemelnék, hogy barátunk mellé temessük őket, de bennünk azért maradt némi emberség, és hát csak nem hagyhatjuk őket ott, hogy testüket szétmarcangolják az élőholtak. Mégsem ezt érdemlik, hisz egykor ők is emberek... Voltak.
Csak gyalogolunk, senki nem szól egy szót sem. Azt hiszem nem is igen lenne mit mondani, ebben a helyzetben a szavak egyszerűen csak nem akarnak a nyelvemre jönni, egyedül gondolataimba merülök és agyalok a történteken.
A következő pillanatban azonban egy férfi ugrik elő az egyik bokorból, nem messze tőlünk. Azt hiszem mindenki nevében beszélhetek, ha azt mondom erre nem számított senki. Meglepetten bámuljuk a figurát, aki egy pisztolyt szorongat kezében, amit nyilván egyikünktől csórt el, mivel felismerem a markolatát. Az ürge eszelősen kapkodja tekintetét, valamint a fegyver csövét egyik emberről a másikra, rám is sort kerítve. Szerintem maga sem hiszi, hogy lenne esélye ellenünk, de valami azonban mégis arra ösztönzi, hogy próbálja meg. Hamarosan ki is derül, hogy mi ez az indok.
- Nem lett volna szükség erre az egész szarságra, ha nem támadtok meg minket! – Fröcsögi. Továbbra is értetlenül bámulunk rá, aztán egyszer csak leesik, hogy miről is hadovál.
- Hogy... mi támadtunk magukra? – Borul el az agyam, amikor rájövök, hogy mekkora marhaságokat beszél.
- Remélem Lance legalább jól elintézte a kis barna baját, ha már egyszer meg kellett érte halnia. - Vigyorodik el. Süt a rosszindulat és a düh a szeméből. Egyszerűen nem bírok tovább magammal, agyamat elönti az irántuk érzett undor és utálat, végig sem gondolva teljesen, hogy mit csinálok, előrántom puskám és egyenesen fejére szegezem.
- Mégis hogy mondhat ilyeneket? - Kérdezi Liam szinte hisztérikusan, ő is észhez térve és a férfira irányozva fegyverét.
- Oh igen. Már amióta a közelre jöttetek szemmel tartunk titeket, meglehetősen csinos a kis barátnőtök nem csodálom, hogy nem bírt magával Lance. - Vigyorodik el.
- Undorító rohadék. - Rázza meg fejét barátom, miközben láthatólag  próbál úrrá lenni a testén eluralkodó remegésen. Erre a férfi felröhög. Olyan igazi, mélyről jövő jóízű nevetéssel, amitől nekem a gyomrom is felfordul.
- Viszont maga úgy gondolja, hogy nyugodt szívvel idejön és hadonászhat közöttünk a fegyverével, miközben a társainkon derül? Mégis mit akar? - Szólal meg a társalgás kezdete óta először Ray is. Talán jobb ötlet lenne ráhagyni az egészet. Talán jobb lenne, ha ő intézné el a dolgokat és mi kimaradnánk belőle... Talán.
A férfi erre csak megvonja a vállát, majd tekintetét végigjáratja rajtunk, végül megállapítja Austin-on.
- Csekély megtorlás azért amit velünk tettetek... - Sziszegi. 
- Mégis mi a fenét képzel? - Üvölt rá Liam. Talán még sosem láttam ilyen dühösnek és... Kétségbeesettnek.
- Kölyök, úgy sem fogsz lelőni, felesleges itt játszani a nagyfiút. - Vigyorodik ismét el. Csak játszadozik velünk, ez tisztán látható. De még mindig nem értem, hogy mire pályázik.
- Ezt miből gondolja? - Próbál még mindig keménynek tűnni barátom.
- Mert gyenge vagy. - Mondja fölényesen.
Végig sem gondolva, hogy mit művelek, minden előzetes nélkül egyszerűen csak… Lelövöm az embert.

A fegyverdördülés egy ideig még visszhangzik a némaságban, barátaim mintha lefagytak volna, egyedül heves zihálásukat hallom mögöttem. Megfordulok, hogy rájuk nézhessek.
- Én… - Motyogom, majd tudatosul is bennem, hogy mi történt. Én most gyakorlatilag hidegvérrel megöltem egy embert!? Kiguvadnak a szemeim, amint ez elmémig is eljut.
- Teo, ez… Okés. Mármint nem az, de… Végül is úgysem hagyta volna abba, és… A fazon láthatólag zavarodott volt, ha nem őrült… Lehet még bántott is volna minket, azt hiszem mindenképpen ez lett volna a vége.  - Kezdi Liam, nagyra tágult ijedt szemekkel, amelyekben már nyoma sincs az iménti indulatnak. Amint beléjük nézek rögtön le is süti őket. Egyértelmű, hogy nem gondolja komolyan, csak engem próbál nyugtatni.
Megjegyzés nélkül hagyva próbálkozását, szótlanul elkezdek ásni. Hamarosan mindenki csatlakozik hozzám. 
Akaratom ellenére is folynak végig arcomon a könnycseppek. Bár látom, hogy a többieket is megviselik a történtek, ők mégsem tűnnek ilyen… Megtörtnek, mint én. Talán azért mert nem váltak hidegvérű gyilkossá. Talán azért, mert ők sosem álltak ilyen közel ehhez a sráchoz, sosem ismerték úgy, mint ahogyan én és nem fáj nekik ennyire a hiánya, nem ennyire fájó pont nekik az, ha próbálják bemocskolni és bántani, nem érzik úgy, hogy meg kell bosszulniuk… A sírját ásva gondolok vissza az első napra, amikor találkoztunk.

- Gyertek már, nem érünk rá egész nap. – Sürgettem a mögöttem botorkáló lomha társaságot.
- Már hogy ne érnénk rá? Hisz gyakorlatilag teendő híján csak idővel rendelkezünk. – Okoskodott bele szokásához hűen Louis. Azt hiszem ő az egyetlen a társaságból, akit már sikerült kiismernem. A többiek szinte meg sem szólaltak, amióta találkoztunk.
Beszólását elintéztem egy szemforgatással és nyomultam tovább a bozótban, egyenesen a belváros felé. Még mindenképpen naplemente előtt akartam odaérni, mivel igaz még csak pár napja voltam tagja a társaságnak, szinte biztosra vettem, hogy nem lenne erősségük a rothadókkal vívott közelharc. Mondjuk eddig nem is nagyon volt alkalmuk bizonyítani, mivel az utóbbi pár napban meghúztuk magunkat a repülőtéren, csupán csak ma indultunk útnak. Hogy pontosan hova is tartottunk? Jó kérdés, azt hiszem, erre senki nem tudta a választ. Talán szerettünk volna ismét visszacsöppenni a civilizációba, talán úgy gondoltuk ott jobb a helyzet.

Szinte az egész napot végiggyalogoltuk, mire elértünk a külvárosig. Az egész városrész üresnek tűnt, az utcákon elhagyatott autók, a házak ajtaja többnyire tárva-nyitva, sehol egy élő vagy holt lélek.
- Mi lenne, ha lepihennénk éjszakára? – Vetette fel a pilótaruhát viselő fazon.
- Ray-nek igaza van, mindenki kimerült és már lassan teljesen sötét lesz. – Kémlelte a horizontot a testőr. Vagy kidobó. Vagy tudom is én mi.
- Hát itt van pár lehetőség. – Vontam meg a vállam, belátva, hogy tényleg pihennünk kellene.
- Ez jó is lesz. – Motyogta a szőke hajú énekes srác, fejével rábökve a mellettünk lévő házra. Mindenki egy bólintással jelezte, hogy egyetért, és már be is irányoztuk az egyszintes, viszonylag félreeső épületet.
Szépen sorban átlépdeltünk a küszöbön, majd néma csendben megálltunk a vak sötétben.
- Gondolom villany továbbra sincs. Valakinek gyertyája esetleg? – Kérdezte meg… Valamelyikük. Hangról még nem tudtam őket azonosítani.
- Csak az van nálam… Akkor áramban se reménykedjünk nagyon ugye? – Hallottam meg egy újabb cinikus hangot.
- Nálam van elemlámpa. – Mondta hirtelen a kidobó, amint eszébe jutott. A neszekből ítélve rögtön el is kezdett matatni táskájában, majd előhalászta annak legaljáról a fényforrást.
- Köszönöm. – Gondolom átnyújtotta az imént beszélőnek, aki azt rögtön fel is kapcsolta, és így már szó szerint is világossá vált, hogy az illető nem más volt, mint Niall.
A srác rögvest el is indult, miközben a kezében tartott lámpával világította az utat. Mi a többiekkel érdeklődve kémleltük, hogy vajon mire is készülhet, amikor egy óvatlan pillanatban elterült a földön. Hangos szitkozódásából ítélve nem esett baja, de mi azonban mégis rögtön mellette teremtünk, hogy felsegítsük.
- Oh, ne Niall! Hát ez meg mi volt? – Derült jót Louis.
- Csak… megbotlottam valamiben. – Lesett összehúzott szemöldökkel az íróasztal mögé. Tekintete hamarosan megváltozott, kíváncsiból rögtön döbbentté váltott, amint felfedezte az ott gubbasztó srácot. Ahogy megpillantottuk, mi is illetődötten néztünk össze. A fiatal fiú reszketve, térdét ölelve nézett fel ránk, nagyra tágult, rettegést tükröző barna szemeivel.
- Ké... kérlek ne… Ne bántsatok. – Dadogta. – Vigyetek el bármit, amire… Amire szükségetek van. Csak hagyjatok engem békén... Kérlek. – Könyörgött.
- Nem szeretnénk bántani és nincs szükségünk tőled semmire. – Vettem kezembe az irányítást. – Vagyis… Csupán csak menedéket kerestünk magunknak estére, holnap tovább is állunk. Ott kint ilyenkor nem biztonságos, ne haragudj, hogy csak így rád rontottunk, nem tudtuk, hogy laknak itt. Viszont ha nem bánod itt maradnánk.
A fiú mintha kissé megnyugodott volna, biccentett egy aprót. 
- Egyébként miért dekkolsz az asztal alatt? – Kérdezett rá Zayn.
- Hát… nem tudom. Fogalmam sincs, mi folyik ott kint, nekem egészen tegnapig fel sem tűnt, hogy valami nincs rendben. – Erre találkozott pár értetlen pillantással. – Akkor ment el az áram. Egész héten nyomattam a játékot. – Adott magyarázatot egy önelégült mosoly kíséretében. Nekem is fel kellett ezen kacagnom. Már több mint egy hete kezdődött el a kitörés, hihetetlen, hogy neki egészen eddig nem tűnt fel.
- Szóval akkor tegnap fogytak ki a generátorok. Fantasztikus. – Emelte az égre szemeit Niall, aki minden áron szerette volna feltölteni mobilját, hogy továbbra is próbálkozzon az eddig feleslegesnek tűnő telefonálgatással. A többiekhez hasonlóan ő sem érte utol az itthon maradt ismerőseit...
- És te egyedül éltél itt? – Kérdezte körbefordulva Liam.
- Nem, voltak lakótársaim. Fel sem tűnt, hogy nem jöttek haza. – Mászott ki az asztal alól a srác, majd felegyenesedve feltolta szemüvegét orrán. Magas és rettentő vékony fiú volt, barna rövid hajjal és barna szemekkel. Körülbelül 16-17 éves lehetett, - Amúgy Austin vagyok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése