43
Teo szemszöge
- Egykor ők is emberek... Voltak -
- Egykor ők is emberek... Voltak -
Néma
csendben sétálunk a fák közé, nem messze a hangártól. Kezeimben cipelem a fiút,
akinek épp sírhelyét készülünk megásni. A többiek, Louis-t kivéve, aki lemarad,
ellenségeink holtestét húzzák maguk után, nem kis undorral arcukon. Magam sem
hiszem, hogy ezek a mocskok megérdemelnék, hogy barátunk mellé temessük őket, de bennünk azért
maradt némi emberség, és hát csak nem hagyhatjuk őket ott, hogy testüket szétmarcangolják
az élőholtak. Mégsem ezt érdemlik, hisz egykor ők is emberek... Voltak.
Csak
gyalogolunk, senki nem szól egy szót sem. Azt hiszem nem is igen lenne mit
mondani, ebben a helyzetben a szavak egyszerűen csak nem akarnak a nyelvemre jönni, egyedül gondolataimba merülök és agyalok a történteken.
A
következő pillanatban azonban egy férfi ugrik elő az egyik bokorból, nem messze tőlünk.
Azt hiszem mindenki nevében beszélhetek, ha azt mondom erre nem számított
senki. Meglepetten bámuljuk a figurát, aki egy pisztolyt szorongat kezében,
amit nyilván egyikünktől csórt el, mivel felismerem a markolatát. Az ürge
eszelősen kapkodja tekintetét, valamint a fegyver csövét egyik emberről a
másikra, rám is sort kerítve. Szerintem maga sem hiszi, hogy lenne esélye
ellenünk, de valami azonban mégis arra ösztönzi, hogy próbálja meg. Hamarosan
ki is derül, hogy mi ez az indok.
- Nem
lett volna szükség erre az egész szarságra, ha nem támadtok meg minket! –
Fröcsögi. Továbbra is értetlenül bámulunk rá, aztán egyszer csak leesik, hogy
miről is hadovál.
- Hogy... mi támadtunk magukra? – Borul el az agyam, amikor rájövök, hogy mekkora
marhaságokat beszél.
-
Remélem Lance legalább jól elintézte a kis barna baját, ha már egyszer meg
kellett érte halnia. - Vigyorodik el. Süt a rosszindulat és a düh a szeméből.
Egyszerűen nem bírok tovább magammal, agyamat elönti az irántuk érzett undor és
utálat, végig sem gondolva teljesen, hogy mit csinálok, előrántom puskám és egyenesen fejére szegezem.
- Mégis hogy mondhat ilyeneket? - Kérdezi Liam szinte hisztérikusan, ő is észhez térve és a férfira irányozva fegyverét.
- Oh igen. Már amióta a közelre jöttetek szemmel tartunk titeket, meglehetősen csinos a kis barátnőtök nem csodálom, hogy nem bírt magával Lance. - Vigyorodik el.
- Undorító rohadék. - Rázza meg fejét barátom, miközben láthatólag próbál úrrá lenni a testén eluralkodó remegésen. Erre a férfi felröhög. Olyan igazi, mélyről jövő jóízű nevetéssel, amitől nekem a gyomrom is felfordul.
- Viszont maga úgy gondolja, hogy nyugodt szívvel idejön és hadonászhat közöttünk a fegyverével, miközben a társainkon derül? Mégis mit akar? - Szólal meg a társalgás kezdete óta először Ray is. Talán jobb ötlet lenne ráhagyni az egészet. Talán jobb lenne, ha ő intézné el a dolgokat és mi kimaradnánk belőle... Talán.
A férfi erre csak megvonja a vállát, majd tekintetét végigjáratja rajtunk, végül megállapítja Austin-on.
- Csekély megtorlás azért amit velünk tettetek... - Sziszegi.
- Mégis mi a fenét képzel? - Üvölt rá Liam. Talán még sosem láttam ilyen dühösnek és... Kétségbeesettnek.
- Kölyök, úgy sem fogsz lelőni, felesleges itt játszani a nagyfiút. - Vigyorodik ismét el. Csak játszadozik velünk, ez tisztán látható. De még mindig nem értem, hogy mire pályázik.
- Ezt miből gondolja? - Próbál még mindig keménynek tűnni barátom.
- Mert gyenge vagy. - Mondja fölényesen.
Végig sem gondolva, hogy mit művelek, minden előzetes nélkül egyszerűen csak… Lelövöm az embert.
A
fegyverdördülés egy ideig még visszhangzik a némaságban, barátaim mintha
lefagytak volna, egyedül heves zihálásukat hallom mögöttem. Megfordulok, hogy
rájuk nézhessek.
- Én… -
Motyogom, majd tudatosul is bennem, hogy mi történt. Én most gyakorlatilag
hidegvérrel megöltem egy embert!? Kiguvadnak a szemeim, amint ez elmémig is
eljut.
- Teo,
ez… Okés. Mármint nem az, de… Végül is úgysem hagyta volna abba, és… A fazon láthatólag zavarodott volt, ha nem őrült… Lehet még
bántott is volna minket, azt hiszem mindenképpen ez lett volna a vége. - Kezdi
Liam, nagyra tágult ijedt szemekkel, amelyekben már nyoma sincs az iménti indulatnak. Amint beléjük nézek rögtön le is süti őket. Egyértelmű, hogy nem gondolja komolyan, csak engem próbál nyugtatni.
Megjegyzés
nélkül hagyva próbálkozását, szótlanul elkezdek ásni. Hamarosan mindenki csatlakozik hozzám.
Akaratom ellenére is folynak
végig arcomon a könnycseppek. Bár látom, hogy a többieket is megviselik a
történtek, ők mégsem tűnnek ilyen… Megtörtnek, mint én. Talán azért mert nem
váltak hidegvérű gyilkossá. Talán azért, mert ők sosem álltak ilyen közel ehhez
a sráchoz, sosem ismerték úgy, mint ahogyan én és nem fáj nekik ennyire a
hiánya, nem ennyire fájó pont nekik az, ha próbálják bemocskolni és bántani, nem érzik úgy, hogy meg kell bosszulniuk… A sírját ásva gondolok vissza az első napra, amikor találkoztunk.
- Gyertek már, nem érünk rá egész nap. –
Sürgettem a mögöttem botorkáló lomha társaságot.
- Már hogy ne érnénk rá? Hisz gyakorlatilag
teendő híján csak idővel rendelkezünk. – Okoskodott bele szokásához hűen Louis.
Azt hiszem ő az egyetlen a társaságból, akit már sikerült kiismernem. A többiek
szinte meg sem szólaltak, amióta találkoztunk.
Beszólását elintéztem egy szemforgatással
és nyomultam tovább a bozótban, egyenesen a belváros felé. Még mindenképpen
naplemente előtt akartam odaérni, mivel igaz még csak pár napja voltam tagja a
társaságnak, szinte biztosra vettem, hogy nem lenne erősségük a rothadókkal
vívott közelharc. Mondjuk eddig nem is nagyon volt alkalmuk bizonyítani, mivel
az utóbbi pár napban meghúztuk magunkat a repülőtéren, csupán csak ma indultunk
útnak. Hogy pontosan hova is tartottunk? Jó kérdés, azt hiszem, erre senki nem
tudta a választ. Talán szerettünk volna ismét visszacsöppenni a civilizációba,
talán úgy gondoltuk ott jobb a helyzet.
Szinte az egész napot végiggyalogoltuk,
mire elértünk a külvárosig. Az egész városrész üresnek tűnt, az utcákon
elhagyatott autók, a házak ajtaja többnyire tárva-nyitva, sehol egy élő vagy
holt lélek.
- Mi lenne, ha lepihennénk éjszakára? –
Vetette fel a pilótaruhát viselő fazon.
- Ray-nek igaza van, mindenki kimerült és
már lassan teljesen sötét lesz. – Kémlelte a horizontot a testőr. Vagy kidobó.
Vagy tudom is én mi.
- Hát itt van pár lehetőség. – Vontam meg a
vállam, belátva, hogy tényleg pihennünk kellene.
- Ez jó is lesz. – Motyogta a szőke hajú
énekes srác, fejével rábökve a mellettünk lévő házra. Mindenki egy bólintással
jelezte, hogy egyetért, és már be is irányoztuk az egyszintes, viszonylag
félreeső épületet.
Szépen sorban átlépdeltünk a küszöbön, majd
néma csendben megálltunk a vak sötétben.
- Gondolom villany továbbra sincs.
Valakinek gyertyája esetleg? – Kérdezte meg… Valamelyikük. Hangról még nem
tudtam őket azonosítani.
- Csak az van nálam… Akkor áramban se
reménykedjünk nagyon ugye? – Hallottam meg egy újabb cinikus hangot.
- Nálam van elemlámpa. – Mondta hirtelen a
kidobó, amint eszébe jutott. A neszekből ítélve rögtön el is kezdett matatni
táskájában, majd előhalászta annak legaljáról a fényforrást.
- Köszönöm. – Gondolom átnyújtotta az imént
beszélőnek, aki azt rögtön fel is kapcsolta, és így már szó szerint is
világossá vált, hogy az illető nem más volt, mint Niall.
A srác rögvest el is indult, miközben a
kezében tartott lámpával világította az utat. Mi a többiekkel érdeklődve
kémleltük, hogy vajon mire is készülhet, amikor egy óvatlan pillanatban
elterült a földön. Hangos szitkozódásából ítélve nem esett baja, de mi azonban
mégis rögtön mellette teremtünk, hogy felsegítsük.
- Oh, ne Niall! Hát ez meg mi volt? –
Derült jót Louis.
- Csak… megbotlottam valamiben. – Lesett
összehúzott szemöldökkel az íróasztal mögé. Tekintete hamarosan megváltozott,
kíváncsiból rögtön döbbentté váltott, amint felfedezte az ott gubbasztó srácot.
Ahogy megpillantottuk, mi is illetődötten néztünk össze. A fiatal fiú
reszketve, térdét ölelve nézett fel ránk, nagyra tágult, rettegést tükröző
barna szemeivel.
- Ké... kérlek ne… Ne bántsatok. – Dadogta.
– Vigyetek el bármit, amire… Amire szükségetek van. Csak hagyjatok engem
békén... Kérlek. – Könyörgött.
- Nem szeretnénk bántani és nincs
szükségünk tőled semmire. – Vettem kezembe az irányítást. – Vagyis… Csupán csak
menedéket kerestünk magunknak estére, holnap tovább is állunk. Ott kint
ilyenkor nem biztonságos, ne haragudj, hogy csak így rád rontottunk, nem
tudtuk, hogy laknak itt. Viszont ha nem bánod itt maradnánk.
A fiú mintha kissé megnyugodott volna,
biccentett egy aprót.
- Egyébként miért dekkolsz az asztal alatt?
– Kérdezett rá Zayn.
- Hát… nem tudom. Fogalmam sincs, mi folyik
ott kint, nekem egészen tegnapig fel sem tűnt, hogy valami nincs rendben. –
Erre találkozott pár értetlen pillantással. – Akkor ment el az áram. Egész
héten nyomattam a játékot. – Adott magyarázatot egy önelégült mosoly
kíséretében. Nekem is fel kellett ezen kacagnom. Már több mint egy
hete kezdődött el a kitörés, hihetetlen, hogy neki egészen eddig nem tűnt fel.
- Szóval akkor tegnap fogytak ki a
generátorok. Fantasztikus. – Emelte az égre szemeit Niall, aki minden áron
szerette volna feltölteni mobilját, hogy továbbra is próbálkozzon az eddig
feleslegesnek tűnő telefonálgatással. A többiekhez hasonlóan ő sem érte utol az
itthon maradt ismerőseit...
- És te egyedül éltél itt? – Kérdezte körbefordulva Liam.
- És te egyedül éltél itt? – Kérdezte körbefordulva Liam.
- Nem, voltak lakótársaim. Fel sem tűnt,
hogy nem jöttek haza. – Mászott ki az asztal alól a srác, majd felegyenesedve
feltolta szemüvegét orrán. Magas és rettentő vékony fiú volt, barna rövid
hajjal és barna szemekkel. Körülbelül 16-17 éves lehetett, - Amúgy Austin
vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése