44.
Harry szemszöge
- Azt hiszem kölcsönösen segítettünk egymáson -
- Azt hiszem kölcsönösen segítettünk egymáson -
Meg
fogok halni? A feltételezés az utóbbi pár órában nem először fut át agyamon.
Valójában azt hiszem egész életem során nem gondolkoztam ennyit a halálon, mint
most. Még ha csak az lenne… Ami lehetségesen rám vár az még a halálnál is
rosszabb. Nem szeretnék egy ocsmány, élettelen zabagéppé változni, ezért is
próbálom magam ébren tartani. Csak sajnos ez egyre nehezebben megy, szemeim
minduntalan lecsukódnak, a betegség és a fáradtság úrrá lesz rajtam, pedig
legalább annyira rettegek az elalvástól, mint amennyire kimerült testem vágyik
is rá.
Felvillanó
rémképek lepik el az agyam, izzadok, szemeimet még jobban összeszorítom,
megmarkolom a plédet. Nem, én nem akarom… Nem akarom ezt. Még élni szeretnék.
Hiába
változott a világ olyanná, amilyen most, én még nem akarom itt hagyni. Ki
tudja, akár még jól is alakulhatnának a dolgaink. Találnánk egy biztonságos
helyet, elzárva mindentől és mindenkitől. Létrehozhatnánk egy kis otthont
magunknak. Ott lennének a lányok is, Mona megbékélne, Hope pedig… ő csak
maradna önmaga, elfelejtve mindezt a szörnyűséget, amin keresztülmentünk… Az
álom úgy szippant magába, hogy azt sem tudom eldönteni hol ér véget a
gondolatmenet és hol kezdődik a kedves kis képzeletvilág.
Legközelebb
már csak arra eszmélek, hogy lángolok. A belsőmbe mintha megannyi szikrát
raknának, mindenem tűzben ég. A fájdalom kínzó markaiban vergődöm, persze csak
képletesen, a valóságban azonban megmozdulni sem bírok, hiába szeretnék
annyira. Lebénultam. Szenvedek. Vajon eljött a vég? Megrázkódom a gondolatra és
megmozdítom ujjaim hegyét. Kapkodom a levegőt. Szemhéjaim megrebbennek, majd a
következő pillanatban kinyílnak. Egy ideig csak bámulom a halvány rózsaszínűre
mázolt plafont, majd kimérten elmozdítom oldalra a fejem. Rögtön megüti fülem a
közelről jövő szuszogás és megérzem a rám nehézkedő végtagokat. Még egy kicsit
fordítok fejemen, míg meg nem pillantom az arcomtól alig pár centire pihenő
lányt. Csak nézem, miközben érzem, hogy valami eluralkodik bennem. De… Nem
akarom megenni. Ugye? Azt hiszem… Nem. Nem akarom.
Megkönnyebbülten
sóhajtok egyet. A verejték még mindig patakokban csordogál egész testemen. Egy
rövid időre lehunyom szemeim, hátha sikerül leküzdenem ezt a borzasztó érzést.
Amikor legközelebb kinyitom őket, még mindig ugyanott, ugyanabban a helyzetben
találom magam, azzal a különbséggel, hogy ezúttal megüti valami zaj is a fülemet.
A nesz egyre közeledik, míg végül a szoba elé nem ér. Az ajtóra emelem
pillantásom, ahol épp ekkor lép be egy csattogtató. Nem szentelek nagy
figyelmet a megfigyelésére, igyekszem magam megemberelni és végre
feltápászkodni, hogy ne egy tehetetlen bénaként kelljen meghalnom, hanem
legalább legyen valami esélyem ellene.
Bármennyire is próbálkozom, ez nem akar összejönni, alig bírok megmozdulni. De… Rásandítok a mellettem fekvő lányra. Őt mindenképpen figyelmeztetnem kell, legalább akkor ő meneküljön meg.
Bármennyire is próbálkozom, ez nem akar összejönni, alig bírok megmozdulni. De… Rásandítok a mellettem fekvő lányra. Őt mindenképpen figyelmeztetnem kell, legalább akkor ő meneküljön meg.
- Hope…
- Először egy leheletvékony suttogás hagyja csak el számat, csodálom, hogy
egyáltalán jön ki rajta hang. A lány meg sem moccan. – Hope! – Másodszorra már
sikerül valami krákogás félét kierőltetnem magamból, erre a hangra kipattannak
az eddig békésen szunyókáló lány szemei és rögtön azt kezdi fürkészni, hogy mi
a baj. Azt hiszem többet nem nagyon tudnék beszélni, így csak fejemmel az ajtó
irányába bökök. A lány felkönyököl és szemével átpásztáz minden egyes
négyzetcentimétert abban az irányban amerre mutattam, majd utána értetlenül rám
néz.
- Mi a
baj? – Kérdezi ijedten.
Nem
hiszem el, hogy nem látja! Tekintetem ismét a rothadóra szegezem, aki ekkor már
az ágy mellett áll. Legnagyobb meglepetésemre csak áll és… Engem bámul halott
zöld szemeivel. Mivel meg sem moccan, alkalmam nyílik jobban szemügyre venni
arcát, és csak ekkor esik le, hogy… Tulajdonképpen ez az alak én vagyok.
Arcvonásait tekintve hasonlítunk, egyébként bőre ráncos, szemei
kielégíthetetlen vágyakozást tükröznek, fogai mocskosak és szájára alvadt vér
tapad. Egyben undorító és félelmetes. Amint a felismerés átfut agyamon, hogy ez
én vagyok, esetleg leszek, meghökkenve hátrálok az ágyban, mindaddig, amíg
teljesen neki nem passzírózódom az ágytámlának. Hope rémülten figyeli minden
egyes mozdulatomat, majd végül homlokomra tapasztja kezét.
-
Harry, te szinte tüzelsz a láztól. Hozok neked lázcsillapítót. – Hadarja
gyorsan, majd el is siet az említett gyógyszerért.
Én
addig csak szótlanul bámulom a velem szemben ácsorgó képzelt alakot, aki egy
lépést sem tesz tovább irányomba. Nem is szeretném, hogy tegyen. Ne, inkább…
Tűnjön el. Örökre.
Pont
ekkor viharzik be a lány ismét a szobába, egyenesen keresztülmenve a délibábon,
ami ennek hatására el is oszlik.
Nyelek
egy hatalmasat, majd fátyolos tekintetem a segítő kezeknek szentelem, amelyek
óvatosan lefertőtlenítik a sebem, kicserélik a kötésem, ismét beborogatnak és
beadagolják a gyógyszereim.
- Így
ni. Hidd el, se perc alatt meggyógyulsz! Máris jobb színed van, mint tegnap. És
azért pihentél is valamennyit. – Mosolyog rám biztatóan.
Valóban,
máris jobban érzem magam. Iszok pár kortyot, majd ismét megpróbálkozom a
beszéddel.
- Igen,
köszönök mindent. – Mély hangon és rekedten beszélek, de ez a korábbihoz képest
haladás. A lényeg, hogy ő azért megérti, és ismét elvigyorodik.
-
Igazán nincs mit, ez a legkevesebb. – Vonja meg a vállát. – És ha jól
emlékszem, ezt egyszer már te is megtetted értem. – Kunkorodik ismét mosolyra
ajka.
- Igaz,
csak éppenséggel nekem fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Szépen le is
fertőtlenítettelek a vodkával. – Kacagok fel az emléken, bár ez a gesztus
ezúttal inkább egy kutya ugatására emlékeztet, mintsem röhögésre. A lány is
elneveti magát. – Amúgy szívós kis csajszi vagy te, mit ne mondjak. Ha ugyanezt
kellett átélned, mint nekem, nem tudom elképzelni, hogy tudtál még utasításokat
is osztogatni és hogy bírtad ki azt a maró fájdalmat. – Rázom meg fejem. Egyre könnyebben
megy a beszéd és egyre élettel telibbnek érzem magam.
- A
szükség nagy úr. És nekem még szükségem volt az életre. – Vonja meg ő is
vállát elgondolkozva. – Azt hiszem, rokonlelkek vagyunk Styles. – Mondja bólogatva, ezúttal
teljesen elkomolyodva. – Csak gondolj bele. Ugyanezt éltem át. De nem! Teljesen
ugyanezt. Megsérültem, te pedig segítettél rajtam, miközben belül te is
haldokoltál, mivel elvettél egy életet. Vagyis azt hiszem kölcsönösen
segítettünk egymáson és… Ez most ismét megtörténik. Hát nem hihetetlen? – Néz
bele szemeimbe. Én is csak bámulok rá, de megszólalni nem tudok. Talán azért,
mert belátom, hogy teljes mértékben igaza van, vagy pedig azért, mert most jövök rá, hogy mennyit is jelent számomra ez a lány.
- Azt
hittem már kinőttem a szerencsétlenséget, erre megjelentél te és… Puff. –
Forgatom meg tréfálkozva szemeimet.
- Pofa
be! – Tapasztja be kacagva számat. Bőre puha, tapintása lágy. Elakad a
lélegzetem, ahogy ajkamhoz ér. Hirtelen az ő kacagása is elhal és egy hosszú
percig csak bámul rám, majd hirtelen megrázza magát és elhúzódik. – Amúgy… -
köszörüli meg a torkát. – Még nem is mondtam, de rájöttem, hogy a falon egy
térkép van. És úgy gondoltam rögtön elindulunk a bejelölt cél felé, amint
felkeltél, de ezúttal meg te húztad keresztül a számításaimat, szóval… -
Forgatja meg ez alkalommal ő a szemeit. Ugyan elmosolyodom, most már nem vagyok
képes azt a viccelődős és játékos énemet adni, mint az előbb. Valami, mintha…
Megváltozott volna. Akármennyire is rettegek tőle, azt hiszem másképp kezdtem
el érezni iránta.
-
Menjünk vissza a többiekhez. – Jelentem ki komoran. Erre a lány, aki eddig fel
alá sétált a szobában megáll, és felhúzott szemöldökkel néz rám.
-
Mármint amint meggyógyultál…
- Nem,
most! – Makacsolom be magam. Látom arcán, hogy meglepődik és talán valamilyen
szinten rosszul is esik neki hangnemem, de… Ez most így helyes.
- Ahogy
gondolod. – Motyogja halkan.
- Utána
együtt elmegyünk erre a helyre, ha szeretnéd. – Teszem hozzá, mivel az azért
nem állt szándékomban, hogy megbántsam. Azt hiszem, csak próbálom távol tartani
magamtól…
Erre
csak bólint egyet.
-
Összepakolom a cuccaimat és már indulhatunk is. – Majd hátat fordít. – Ha
szeretnél te is valami tiszta ruhát, meg ilyeneket… A szomszéd szobában
találsz. – Mondja. Hangján hallom, hogy ez nehezére esik.
Sóhajtok
egyet és elhatározom, hogy akármennyire fáj is, megpróbálok kikecmeregni az
ágyból és végigcsinálni ezt az utat, vissza a táborhelyünkig.
Kedves Griny :)
VálaszTörlésNemrég bukkantam rá a blogodra, egy ismerősöm ajánlotta, és szerintem örökké hálás leszek érte :D
Tényleg nagyon ügyes vagy, szépen és választákosan fogalmazol. A blogod nem egy tucatsztori, ami nagy szó.
Azt hiszeem állandó hozzászólód leszek, és alig várom a kövi részt.
Puszi Szandi xX
u.i.:megtennéd h benézel a most nyílt blogomra és elmondod a véleményed?
előre is köszönöm :)
theoldmeharry-andscarlet.blogdpot.sk
Drága Szandra!
TörlésKöszönöm szépen a kommentet, nagyon jól esett!
Örülök, ha tetszik a történet, tudom van még hova fejlődnöm, de nagyon igyekszem. Remélem a továbbiakban is figyelemmel követed majd! További szép napot! :)
Puszi: Griny x